Shibori, a véletlen kiszámíthatósága
Általános iskolában minden nyáron rendeztek kézműves tábort. Szerettem, mert itt kerültem először kapcsolatba az agyagozással, a szövéssel például, több lehetőség volt olyan dolgokat kipróbálni, ami egy átlagos rajz órába már nem fért bele, több időd volt arra, hogy ezeket az új utakat felfedezhesd, mert az egész egy hétig tartott. Itt kerültem először kapcsolatba a batikolással. Még mindig megvannak a régi darabok, valamelyik szekrény aljában pihennek. Most már visszatekintve elnagyoltak, böték és gyermekiek, de sohasem tartoztam a csodagyerekek, vagy még a nagyon tehetségesek kasztjába sem. 8 évesen úgy rajzoltam mint egy átlagos 8 éves. Akkor ugrott meg a dolog amikor heti 40 órákat töltöttem a műteremben és utána folytattam a gyakorlást otthon.
Visszatérve a batikolásra, az volt a kedvencem.
Nem azért mert annyira hippi érzületű voltam, hogy olyan pólóban akartam járkálni, hanem a színeket imádtam, amiket ráönthettem. Annál csodálatosabb várakozást nem is nagyon tudok elképzelni, amikor valaki az összecsomózott anyagot várja megszáradni. Az amikor óvatosan bogozod a szövetet és látod melyik hurkod alá ment festék és melyik tartotta szépen magát, hogy jöttek össze a mintáid... ahhoz az örömhöz nem sok ér fel.Egy bajom volt vele már akkor is, lehet másnak ez a szépsége: nem szeretem, hogy nem tudom irányítani a folyamatot, ez néha szép, néha túl sok. Annyira szép, mint amikor felemeled a palettád festés közben és akaratlanul festettél egy szép absztrakt képet. De a paletta az esetek 99.99% -ban nem ad ki egy kellemes munkát. Sőt az nem is munka, az véletlen.
Nos, a piterestes szörföléseim néhány hónapja feldobtak egy batikhoz nagyon hasonló, ám irányíthatóbb kézműves technikát, a shiborit.
Kik mások, mint a japánok fejlesztették ki. Azért szeretem őket nagyon, mert minden apróságot tudnak úgy csinálni, hogy egy egyszerű tevékenység vagy tárgy mögött is ott van a tökéletesség, az Isteni . Mindig az jut eszembe mikor látok egy csodálatos bonsai-t vagy egy metszetet, vagy egy tökéletesen megfőzött rizst*, hogy minden munkát lehet és kell is ilyen szeretettel csinálni. Széchényinek volt egy mondása erről, hogy akkor működik jól egy társadalom, ha minden egyes tagja úgy él benne, hogy hite van a munkája fontosságában.
Vargabetű után: a shiborinak nem néztem utána, ne haragudjatok, (vagyis de, nyúlfarknyi cikk angolul a wikin) valószínű shiborizó generációkat sértek vérig, bizonyára nagy múltú, komoly története van.
Én csak csodálatosnak látom, mert rendszert ad eddig kiszámíthatatlannak gondolt technikába. Úgy tud mintákat kiadni az anyag, hogy meghatározott módon hajtogatod, lefogod bizonyos részeit, vagy a profik úgy varrják ki a mintákat, hogy a festés után látható marad.
Láttam több színt felhasználva, de a klasszikus anyagfesték az indigó, szerény véleményem szerint ez adja ki a mintákat legszebben. Vagy csak azért mondom, mert én is imádom ezt a színt.
Sajnos nem kaptam sehol, a sokadik üzletben keresgélve találtam néhány féle textilfestéket, a Columbus márkából. Annak idején is azzal festettem, elöntött a nosztalgia amikor megláttam a tasakját, 25 éve is így nézett ki.
A módszereknek külön neve van, például arashi, mokume, midori vagy méhsejt stb.
Esetleg ha Zozo nagyobb lesz megkérem rá, hogy rajzolja tele nekem és azt viszont büszkén fogom kertészkedéshez hordani amíg ő kamaszosan forgatja a szemét.
Summa summarum: hajtogass, csipeszelj, csavarj.. a lényeg: próbáld ki, annyira gusztusos és akárhova teszed a munkád egy otthonban egyből feldobja az összképet. Ugyanez a hatás, ha magadra tekersz egy ilyen sálat, vagy felkapsz egy csuda táskát: már egyből dupla 6-ossal indul a napod.
