Filmajánló: A varrónő

Eredeti nevén a film címe: The dressmaker. Véletlenül akadtam rá a héten, már számtalanszor feldobta a you tube keresőmotorja nekem, hogy engem ez biztos érdekelhet. Eddig dacból hagytam figyelmen kívül, hogy a fene a  profilozó eljárásaikat, ne tudják már jobban én mit szeretek. Végül azért döntöttem a megnézése mellett mert buzgerálta a fantáziámat, hogy milyen sztori lehet az, akinek főszereplője egy igencsak nyugodt és monoton foglalkozást űz(het).
De imádom nézni a szép ruhákat és a film jó sokat ígért az ötvenes évekbeli tervezők munkáiból és mikor kicsit beleolvastam és láttam hogy Kate Winslet az a varrónő, és az egyik mellékszereplő Hugo Weaving (Smith ügynök főgonosz a mátrixból és Elrond a Gyűrűk urából) akkor elköteleződtem az esély mellett, hogy ezek az emberek nem adják akármilyen hulladékhoz a nevüket.

Egyáltalán ne csalódtam, ezért gondoltam, hogy megosztom veletek is. Bizonyára néhányan azt fogjátok rá mondani, hogy ez egy hulladék és se füle, se farka és elvettem ezt a 2 órát az életetekből és Kate benézte. Mert a történet kicsit gyengus, de még ezt is elnézem neki, nem kell mindig világmegváltó változásoknak lenni egy filmben. De a többiek, együtt tudnak érezni a hangulatával, ezzel a fojtogató légkörrel és a ki nem mondott igazságok nyomán ott maradt, eltorzított életekkel.
Ausztráliában játszódik, egy olyan pöttöm városkában amit én még jóindulattal sem neveznék falunak, ugyanis az egész egy rövidke utca, néhány családdal. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem ha ezt a kontinensnyi terület belseje az eszembe jut, a perzselő szárazság jut eszembe, az elhagyatottság, az elzártság. Ott van már az agyatokban az a kép a vöröslő homokról, a kilátástalanságról? Na pont ilyen a film látványvilága, kiszáradt kopár fatörzsek, mindenki izzad mint a ló, a szél állandóan kócolja a frizurákat a piszkos ruhák felett. 

Annyira groteszk élethelyzeteket és fura fazonokat mutat be ez a 2 óra, hogy amennyire szánakozol rajtuk, és sajnálod őket, majdhogynem komikus is. De nem mersz rajta nevetni, mert szívtelen lenne, mert akkor a másik ember nyomorúságán szórakoznál.
Groteszk az, hogy Dior vagy Channel által tervezett ruhákban cserélik ki a villanykörtét a vegyesboltnál, legalább ilyen hogy a férje által vert mama titokban hasissal dúsított sütivel kúrálja a krónikusan fájó karját.
Ez a maximum 30 ember egy olyan zárt közösséget alkot, hogy még tartja magát a felszínes udvariaskodás, de egy kis feszültség egyből kihozza az indulatokat, de az sem nyílt, csak a rosszindulatú megjegyzések maradnak.
Azért nem döntöttem el hogy elolvasom az eredeti történetet elbeszélő regényt, mert ennyi vipera még épp viselhető volt abban a 2 órában, ha elolvasnám belemarnák magukat az agyamba több napra.
Szóval alapvetés: senki sem azt mondja amit gondol, senki sem azt teszi, amit szíve szerint tenne.
MMmmmhhh hol is láttam már ilyen korábban?
Ja tényleg, az egész társadalmi struktúra ebből nyeri az erejét. Eszembe jut egy vicces kiszólás, amit még régebben láttam egy rajzon: A felnőtt élet első nagy jele: Amikor "fuck you"-t mondanál valakinek, akkor vagy bólogatsz és mosolyogsz, vagy úgy teszel, hogy örülsz neki.
Fizikai fájdalom nekem is ha ilyet vagyok kénytelen lenyelni a munkahelyemen, de mindenki az anyagi bevételeiből él (boldogan vagy anélkül). 
Dungatarban nem hallasz semmit, ha a szomszédban sírnak, vagy tudod, hogy az a barom már megint megverte a feleségét és nem kiabálhatod, hogy hazugság, amikor a feleség is azt mondja, hogy elesett a lépcsőn. Te is elfordítod a fejed arról, akit kiközösít mindenki. 
Na, Mirtill pont ez az ember, akiről nem vehet tudomást senki, mert 10 éves korában megölte a falubíró gyerekét.
Akkor elküldték egy internátusba és onnan tovább hajózott, egészen Európába. Visszatér 25 évvel később és úgy rendezkedik be a népszáj által "Bolond Molly"-nak becézett anyja elhagyott kunyhójában a falu végén, mintha mi sem történt volna.
Egyáltalán miért jött vissza? Még egy állat is tudja, ha valahol bántották, kerüli azt a helyet. Az embert ha kiutálják valahonnan, oda nem sok kedve van visszatérni.
Legalább annyira groteszk, hogy az Övé a világ elismerése mert a szakmájában brillírozik, mégis az számít neki, hogy azokon a sérelmeken nem tud továbblépni mert az a néhány ember ott a pusztaságban nem fogadja el és igaztalanul vádolja egy régi üggyel. 
Mirtill alapindítéka valószínűleg (szerintem) az a vágy, hogy végre a múltját maga mögött hagyja. Felépített magának egy igényes, sikeres nőről szóló imázst, a tehetsége által. Elég erősnek érezhette magát, hogy új fejezetet nyisson és rendet rakjon magában és ott ahonnan indult, emellett a bosszú is motiválta, hogy megtoroljon minden bántást.
Meg akarta mutatni, hogy mi mindent ért el, hogy az értékei szerint becsüljék, de egy ilyen belterjes közösség akárhány év telik el, nem felejt, legfőképp nem akar megbocsátani.
Nagyon durva, az járt végig az agyamban: "Ember, embernek farkasa."
Persze van ellenpólus, a kedves naivitás, a jószándék, a felbukkanó férfiszépség képében, de egy városnyi szennyel szemben nincs esélye, így vesznie kell, bármilyen tiszta.
A film teátrális befejezése kifejezetten nem tetszett és feleslegesnek tartottam, mert nem a megbocsátást, a továbblépést propagálta, hanem, hogy Mirtill ugyanúgy nyomorúságra ítélte Őket, mint ahogy vele tették régen, így ő nem lehet nemesebb.
Döntsétek el ti.