Fiatalkori demenciáról, ingyen könyvekről
A múlt hetem tompultan telt, nem akartam mást, csak a növényeimhez menni és olvasni a könyvem. Az utóbbi hetek szétszórtságomat kijavítandó hibák ecsetelésével telt. A héten úgy kezdtem a hétfői bolondokházát, ahogy a kutyával az elindulási idő után 10 perccel még a lakásban köröztem fel alá, ugyanis egy véletlen folytán a megye másik végébe szállítódott a lakáskulcsom. Az előző este folyamán a nyakamba vettem a várost, hogy a kertben hagyott legfontosabb céges számom és telefonom mentsem a burjánzó gazból. Ugyanis ott felejtettem egy maroknyi tárgyat az áramtalan, sötét susnyákosban. Imádkoztam, hogy ott legyen ahol emlékeztem rá.
Kicsit sajnáltam, hogy a vacsoránál győzködtem az embert, hogy nem fog összedőlni a világ, ha kiereszti a gőzt és megiszik egy pohár sört... Azt pedig még jobban sajnáltam, hogy a zombis regényem legvéresebb jelenetét olvastam, így az üres, sötét utcák látványa a kalandorok izgalmával és zabszemet nem tűrő félelmével ajándékozott meg.
Próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy a séta ha időm szempontjából nem is, az egészségemnek sohasem árt.
A másik fontos dolgom most, hogy olvassak, olvassak. A gondviselés egy hét alatt 2 olyan lehetőséghez is hozzájuttatott, hogy ingyen kaphattam annyi könyvet amennyit elbírtam.
Az első gyűjtemény szakácskönyvekből állt egy mérésem alkalmával nyálaztam át a tulajjal, aki selejtezett. Meghúztam magamnak a határt, hogy csak azokat a szakácskönyveket viszem el, ami a történelemmel is foglalkozik. Így is 15 könyvnél tudtam leállni és úgy mentem vissza az irodába, mint gyerekkoromban a könyvtárból. Nyújtott kézzel, a stócot az állammal lefogatva.
A hölgy megboldogult férje gyermekkora óta gyűjtötte az ő nagymamájának, anyjának szakácskönyveit is, amikor ezt a mondatot elmondta, az izgalomtól mordult egyet a gyomrom, hogy ilyen kincsek között nézhetek szét.
A másik a lomtalanítás során egy ismeretlen jótevő két ládányi klasszikussal, detektív regénnyel örvendeztette meg az utcát. Valahogy egyik napról a másikra harmadára csökkent a kupac. Valahogy az összes beszélgető, kutyáját sétáltató öregasszony ott állapodott meg mellette és a retikülbe került néhány régi fakanál újság, vagy egy Kosztolányi regény. Szemérmetlenül turkálni és felkurjantani a jó fogásoknál csak sötétedés után volt merszem Nekünk is.
Öröm boldogság, hogy még nem mindenki agya lett a tévé által simára csiszolva és a szíve fájt az irodalomért.
Kicsit sajnáltam, hogy a vacsoránál győzködtem az embert, hogy nem fog összedőlni a világ, ha kiereszti a gőzt és megiszik egy pohár sört... Azt pedig még jobban sajnáltam, hogy a zombis regényem legvéresebb jelenetét olvastam, így az üres, sötét utcák látványa a kalandorok izgalmával és zabszemet nem tűrő félelmével ajándékozott meg.
Próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy a séta ha időm szempontjából nem is, az egészségemnek sohasem árt.
A másik fontos dolgom most, hogy olvassak, olvassak. A gondviselés egy hét alatt 2 olyan lehetőséghez is hozzájuttatott, hogy ingyen kaphattam annyi könyvet amennyit elbírtam.
Az első gyűjtemény szakácskönyvekből állt egy mérésem alkalmával nyálaztam át a tulajjal, aki selejtezett. Meghúztam magamnak a határt, hogy csak azokat a szakácskönyveket viszem el, ami a történelemmel is foglalkozik. Így is 15 könyvnél tudtam leállni és úgy mentem vissza az irodába, mint gyerekkoromban a könyvtárból. Nyújtott kézzel, a stócot az állammal lefogatva.
A hölgy megboldogult férje gyermekkora óta gyűjtötte az ő nagymamájának, anyjának szakácskönyveit is, amikor ezt a mondatot elmondta, az izgalomtól mordult egyet a gyomrom, hogy ilyen kincsek között nézhetek szét.
 |
| Aki már nem emlékezne erre a mesére: Belle egy könyvtárat kap |
Öröm boldogság, hogy még nem mindenki agya lett a tévé által simára csiszolva és a szíve fájt az irodalomért.
