Le Café de Capucine

Az utolsó napjaimat 2011-ben egy remete szociális aktivitásával töltöttem el. Magam választottam, mert minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy kicsit jusson idő a gondolataiba mélyednie. Másik ilyen okom az elvonulásomra, hogy megfelelőképpen tudjak foglalkozni a művtöri szentségével és, hogy csak magam előtt szégyenkezzek, ha hisztimet a könyvemen való ugrálással töltöm le. Hogy csak magam szembesüljek azzal, ahogy az elmúlt napok fordított arányosságaként, női eleganciám pontonként esik le a tízes listán. Feltéve, ha valaha elérte.    A tanulás legszebb folyománya, hogy hiába áll csimbókokban egykor mosott hajkoronád, hiába ülsz a 20 kilóval ezelőtti mackó alsódban, a manikűröd gyönyörű, az arcod frissen kozmetikázott. Végre a könyv mellett lehetőséged nyílik arra, hogy a körömlakk száradási idejét többszörösen kivárd. Végre kipróbálhatsz minden eddig hanyagolt arcpakolást, ha lemostad, pihenőképpen akár ki is festheted magad. A következő pihenőben lemoshatod a parti smi...

Nem tudom más, hogy van vele, jómagam szentimentálisan tudok kötődni helyekhez. Szegedi életemhez, kis „Tűsarok” utcámhoz, ahova odahallatszott az átkos szőke és gyönyörű troli hangja, és közel volt a Tisza part, ahol negyven fokban ültem egy bicikli hátsó ülésén, azon izgulva, hogy az egyensúlyozó lábam nehogy egy kukába üssem. Szeles séták, félig elkésve kedd reggelenként a gyakorlóba, a régi hídon, kezemben egy jó adag kávé. Nem gondoltam volna, de közel a családomhoz, megyémben is találtam magamnak egy darabka otthont. Mint ahogy lakva ismerszik meg az ember, egy város karaktere is csak akkor átlátható, hogyha benne élünk és kicsit a darabjaivá válunk. Így történt velem és Berettyóújfaluval. Távolról sem illeszkedtem be, nem szereztem barátokat, de éreztem, ha csak néhány hónapig is, hogy ide tartozom, ide hazajöhetek. Az, hogy benned van az otthon érzése, mikor kilépsz a súlyos üveges ajtó mögül, az, hogy úgy nézel bele a postaládádba, hogy az a sajátod. Amikor elindulsz futni, el...

Bár 24.-ike reggelére megérkezett a várva várt fehér, zimankósnak tűnő időjárás, hogy erőt adjon az egész napi készülődésre, akárhányszor kinézünk a konyha bepárásodott ablakán. Viszont minden jóérzésemre és ünnepbe vetett hitemre szükségem van, hogy mosolyogva kezdjem a napot egy olyan házban, ahol parttalan veszekedést hallok. Nem komoly, nem létkérdés. Annál szomorúbb, hogy milyen makacsul kitart mindkét fél a karója mellett.  Úgy döntöttem, felteszem a lovacskák szemellenzőjét és nem engedem azt, hogy rosszul induljon ez a fontos nap. Feketeerdő torta, még vár rám. Olyan szerencsések vagyunk, hogy van kit szeretnünk és vendégül látnunk ma este. A karácsony varázsa ott is tetten érhető, hogy estére minden ilyen pitiáner veszekedés addig tart, amíg meg nem szólal  a csengő...miután elmentek a vendégek, akkor már senki sem emlékszik rá mi volt a kiváltó ok, csak a karácsony marad. 

Énekli Eliza Dolittle a My fair ladyben, bár egy percig sem szabad azt hinned, kedves ismeretlen olvasóm, hogy megfordult az agyamban, hogy ünnepnapot neveztessek el magamról, vagy, hogy a tanáromat lelövessem egy tucat, a Buckingham-palota elől szabadult, medve kucsmás katonával. Mantraként mondogatom magamban, hogy várj csak, várj!   Ebben a szellemben tanultam mindig a rettegett művészettörténetet, bennem volt és jelen van az ambíció, hogy bebizonyítsam a tanszék örök kívülállójának, hogy egy bohókás, női agynak is van létjogosultsága ebben a kicsit sem egzakt tudományban. Mellékesen a komplex átláthatósághoz, igen is szükség van a mi háromszor annyi összeköttetéssel operáló szürkeállományunkra, mert ebben a világban, tényleg minden összefügg mindennel. Mindig tetszett a művészettörténet cirkuláló jelensége, ezért olyan nehéz átláthatóságra törekedni, sajnos ez az ok, ami miatt annyi embernek beletörik a kis bicskája. Tanulási kultúránk nincs az ilyen szerteágazó gondolatmene...

Ebben a bejegyzésben olyan témáról próbálok szólni, amely nekem éteri síkokat verdes, mégsem tudok vele zöld ágra vergődni. Mindig arra vágytam, hogy úgy találkozzak a majdani férjemmel, hogy meglátom és megszeretem. Viszont így, közelebb a harminchoz, mint a hegyke húszhoz, be kell látnom, hogy én már azt a puskát ellőttem. Egy 13 éves csitri mindent elöntő szerelme talán a legintenzívebb dolog a világon, olyan, ami miatt hányingertől gyötörten, minden nap visszafele ülsz a villamoson, mert két másodperccel tovább csodálhatod az égi tünemény földi lakhelyét, az, amitől nem tudsz egy értelmes mondatot összerakni a piruló orcád és a szíved infarktus közeli állapota miatt. Nincs mit tenni, azóta ezt keresem, hiába. Azt hittem velem van a baj, mert az óta sem vagyok közömbös iránta, viszont azt is számításba kell venni, hogy minden egyes nap a földön, rugdos a változás felé. Így a csodálatos, másikat extrákkal felruházó, viszonzatlan szerelem észrevétlen átalakul nosztalgiává. Egy szer...

Az emberek nem szeretik a hétfőt, olyannyira nem, hogy Garfield is ezt mondja: én egy hétvégi macska vagyok egy hétfő világban.    Szerintem nem a hétvégéből való kiszakadást kellene siratni, hanem valami új kezdetét. Mindig úgy gondoltam a vasárnap estére mint egy mélypontra, amikor az ember a heti problémáit végiggondolja, rosszabb esetben megéli és végül ezt a csomagot lerakja az ágya mellé, hogy az az éjszakával együtt semmisüljön meg, így köszöntve az új hetet. Jelentem, leraktam. Új hetet kaptam.   

Nem, nem láttam a filmet, csak a mai napomról ez jut eszembe. Nem tettem mást az elmúlt egy hétben, csak loptam magam elől az időt, a kis hiúságomnak, hogy végre olyat csináljak, amit nem muszájból kell. Megkaptam a jussom, mert a nyakamba szakadt egy olyan feladat, amire cirka 11 órám van, ezen múlik a következő félévem, és hogy maradnom kell e még egy évet, szíves vendéglátásban az egyetem kebelén. Nem zavaró az, hogy minden ilyen faramuci, gyomorideggel teli nap után megígéred magadnak, hogy ez volt az utolsó? Neeeem barátocskám, ahhoz meg kéne változni, de mint tudjuk  akármennyire is változóban vagy mindig, ember maradsz! "Every cloud has a silver linen" : ahogy albionban mondják. Biztos ez a borzasztó nap is formál.  

Nem fogok panaszkodni, hogy milyen tömegben kellett ma vergődnie mindenkinek, aki arra adta a fejét, hogy kitegye a lábát az esős, később havas Debrecenben. Ez is a hangulat része. Szeretek csendes kivülálló lenni, aki csak könnyű léptekkel térül-fordul a megfeszült akaratok, aktuális gyermek és/vagy felnőtt hiszti rohamok között és dallamos hangon jónapotot kívánok. Olyan idegesek vagyunk, de miért? Többször eljutottam oda a nap folyamán, hogy ez a viselkedés, mint egy alattomos betegség meghajlítsa a gerincem és lefelé görbítse a szám. Ne engedjük elrontani a hangulatot! Miért másért van a fényár, a disznótoros füstje a főtéren, mint azért, hogy a legszebb körülmények között készülhessünk a szeretteinkkel való karácsonyi szünetre. Csak azért is oda kell mosolyogni a mogorva emberekre! Azért is kellemes ünnepeket kell kívánni mindenkinek, aki csak oda akar csípni nekünk szóban, vagy könyökkel.   Tévedés ne essék, haloványan én is Grincs vagyok, igen, rosszul vagyok attó...

Jelen gondolatok néha nem rokoníthatók a való élet valós eseményeivel, ez az okoskodás inkább csak egy virtuális fiók. Egy okos ember mondta, hogy: mindegy, hogy milyen, mindegy, ha rossz, csak írjad! Igaza volt.