Le Café de Capucine

Vége és kérem, minden úgy ment mint a karikacsapás. Öröm a köbön, mindenki ajándéka időben eljutott a gazdájához. Nèztük a fényeket, eltelve a szentestei halászlétől. Mosolyok és másik szobába száműzött fotel, amit a fenyőfa dúrt ki a helyéről. Telnek a napok, mindjárt szilveszter, a hűtőnk még most kezd el fellélegezni a kievett maradékok súlya alól. Vicces és olyan dekadens egész nap zserbót és töltött káposztát, halászlét, kacsasültet...minden olyat megenni, amivel a család megörvendeztetett minket. Mikor hazaértünk az ünnep után, úgy éreztem magam, mint az a vállalkozó szellemű utazó, aki az egész otthonát be akarja pakolni a bőröndjébe, ráül, hogy becipzározhassa azt. Így kellett bepakolni a mélyhűtőt: ha beraktam valamit, a többi 2 fiókot fogni kellett, hogy  ki ne nyíljon. Jómódunk és ellátásunk határtalan. Ma reggel már úgy felbátorodott a gyomrunk, hogy 2012-őt egy "Zsibis" lángossal búcsúztattuk az év utolsó vasárnapját. Viszont megsütöttem az utóbbi 2 hónap kedv

Minap, megláttam a hirtelen ötletből megvásárolt akciós mascarpone krémet a hűtőben. Még nem használtam máshoz, csak a húzogatós desszerthez. Faviccet félretéve, tiramisu (tira-mi-su: (te) húzz engem oda). Ezek az olaszok, még a desszerteknél sem tudnak a fenekükön maradni. A mascarpone sűrű, édes, émelygős dolog, amit nem tolerálok egy desszertnél, ezért kicsit könnyebb köntösbe öltöztettem. Kevés tejjel és tejföllel lággyá és kiegyensúlyozottá válik, egy friss jelenséggé. Ajánlom figyelmetekbe, élet a karácsonyi zserbón és bejglin túl.   Stracatella kehely, kekszágyon Hozzávalók: 250 ml mascarpone krém 2 evk tejföl 2 dl tej 1 evk cukor csipet só 1 evk kakaó (cukrozatlan!) 3 kocka csokoládé+ kevés a díszítéshez 100 g kókuszos keksz Elkészítés: A kakaót és a kekszet törjük össze. A mascarponéba keverjük bele a cukrot, a sót. Mivel nagyon sűrű, fokozatosan keverjük bele a tejfölt, apránként a tejet, végül a 3 kocka apróra vágott csokoládét. Nagyjából

Eddigi minden készülődésemet felborította a múltkor meglátott gyönyörű kacsa. Eldöntöttük, megsütjük, megesszük mint a nagyok, naranccsal, krumplipürével. Elregélem, hogy egy narancs levét egy evőkanál cukorra öntöttem és forraltam, majd ráöntöttem 2 dl fehérbort és egy teáskanál sót. A kedves kacsát, ami akarata nélkül jóllakatott minket. megsóztam és borsoztam. Néhány gerezd narancsot megfosztottam a fehér hártyájától, hogy nehogy megkeserítse a kacsát. Belemetszettem a bőrébe és megtűzdeltem vele. Tegyük bele egy tűzálló tálba, öntsük le a narancsos boros sziruppal, majd fedjük le alufóliával, tegyük bele a sütőbe.       Szentestei lakoma lett volna belőle, viszont még gyermek vagyok lelkiekben, puding ahhoz, hogy ne a családi körben legyek szenteste. Egy nappal az esemény előtt visszatáncoltam és kisírtam, hogy a családommal legyünk. Minden alkalommal, hogyha baromfit készítek elő a sütésre átfut az agyamon, hogy voltaképpen, miért is teszem ezt szegény állattal.

Nem tudom én, mit mondjak erről az egész tömeghisztériáról. Sunyi módon az emberek tartós élelmiszert, konzerveket és palackos vizet vesznek, de fennhangon hirdetik, hogy ők bizony ilyen baromságban nem hisznek. Lehet, de azért a zombis, világvége filmekben hasonló attitűd vehető észre: minden és mindenki elpusztul, de ÉN, életem főszereplője túlélheti a zűrös időket néhány konzerv májkrémmel, sólettel és toros káposztával.  Föld alatti "biztonságos" bunker Laikusként annyit veszek észre, hogy leleményes kereskedők meglovagolják ezt a morbid lovat, nem szégyellnek bort árulni ilyen címkével, bulit vagy kiárusítást szerveznek. Gonosz dolognak tartom, a másik félelmét és bizonytalanságát néhány petákra váltani, de kétségtelenül az elmúlt évek egyik legjobb üzlete. Megszaporodtak a NG Channel-en a világvége várókról és földönkívüli látogatókról szóló műsorok, szinte végtelenítve, külön napot szerveztek az "eseménynek": Világ vége maraton, nézzék és élvezzék! Csa

Ady Endre elvét ma én is magamévá teszem. Ugyanis a mai napom, közelített a top szívatós napokhoz az elmúlt időszakban. Reggel 8 óta vonatozom, 2 órát tölthettem imádott Szeged városomban, azután visszaülhettem a vonatra, hogy fél hétre leszálljak, megint Debrecenben.Az elmúlt hetem tanulással töltöttem, egy olyan tantárgy tanulásával, amit sem érdekesnek, tanárságot felhagyóként sem szükségesnek nem tudok tartani. Ez az egy tantárgyam van még hátra, hogy államvizsgázni mehetnék. Megbuktam és nem látom hogyan tanulhatnék ennél többet, hogy végre lezárhassam ezt az időszakot. Nemrég értem haza és a férfiember vacsorával ÉS mégis rendezett konyhával várt haza, ez ad tartást az estémnek.

Délelőtti többé-kevésbé tanulásom egy hirtelen napsugár világította be délután. Ma én választhattam filmet a moziban. Mikor elkezdtünk közösen eljárkálni, eldöntöttük, hogy a másik kedvéért bizony elviselünk egy egy filmet, amit csak a másik szeret. Persze létezik egy középút, amikor mindketten ugyanazt vágyunk megnézni. Eddig kivétel nélkül beleválasztottam a saját fellángolásaimmal. Egy nagyon nagyon furcsa lengyel film, a kedvenc festőm, Id. Pieter Brueghel életéről. A plakátot megláttam, beleszerettem a színeibe, mindenképpen látni akartam. Hogy ha el tudtok képzelni unalmas filmet!! A páromnak jobban tetszett mint nekem, én nagyon csalódott voltam, mert előtte olvastam az életrajzát és annyira érdekes figura lehetett és egy forrongó szellem egy forrongó országban, Flandria aranykorában. Nevetséges dolog volt az, hogy a szakértő közönség 2 táborra oszlott: 1. aki nem tudta mire ült be, így megilletődött és kínjában kiszaladt, 2. a filmes felső, sznob értelmiség, akik minden mozzan

Nem tudom, hogy kinek mi a semmi doboza, de abban biztos vagyok, hogy van. Nem negatív dolog ez, nem szedàlt állapotról beszélek. A semmi doboz az a hely, ahova az agyunk pihenni vonul vissza. Helytelenül a fogalom alkotója csak férfiak szàmára tartja fenn, pedig nekünk is kell ilyen üres járat. Nekem minden alkalom, amikor kávézom, ilyen. Nem vàlaszolok a kèrdésekre, nem reagàlok ès igen, nem biztos, hogy gyorsan lehet ilyenkor beszèlgetni. Csak mélàzni, hümmögni és nèha felmosolyogni. Szegeden a kávéhàzak sarkában hódoltam a dobozomnak, régi régi cimbikkel, sutyorogva és nevetgélve, néha hangosan, mikor nem csak kávé volt a rendelés, művészetről és életről folyt a szó. Máskor szomorúan zuhantunk önsajnàlatba, kis életünk problémái miatt. Debrecenben reggeli rituálém magamban, vagy a délután az egyetemen új baràtokkal, papírpohárból főzésről beszélgetve.

 Történt hetekkel ezelőtt egy találkozásom a kommersz művészet legpirosabb bugyrával. Ugyanis olyan szép autót mint a Mini Morris, még sohasem láttam, főleg, hogy vászonra nyomták és képként árulták a szakértő közönségnek, egy hipermarketben. Látszik a képen a kedves, kerek fényszórója, a picike indexlámpája és az összetéveszthetetlen karosszériája. A múlt hét vasárnap vitt oda megint az utunk, már nem is reménykedtem abban, hogy maradt a képemből, de szerencsésen az utolsót még elcsíptem. Úgy örültem neki, minden alkalommal mikor a kosaramra néztem elmosolyodtam a boldogságtól. A kedves férfiúm a kocsi részlegen tartotta egyensúlyban a nemi szerepeket, legalábbis ezt hittem. Fél óra múlva találkoztam vele, mikor messziről közeledett, akkor kiszúrtam, hogy valami zavarja, mosollyal vegyes zavar. Kérdezgettem volna, de nem válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy: -Most nem vehetjük meg ezt a képet! Máskor, majd holnap visszajövünk! Nem engedtem: -Ha nem tetszik, majd megveszem magamnak!

A buszozás számomra, mindig hosszú és kényszerű utazási forma volt, meg lehet szokni, ha az ember diák, ha jó áron akar eljutni A-ból B-be. Persze ha álomkóros lennék és 150 cm magas, akkor akár élvezhetném is. Elindultunk 3 órakor Debrecenből, de akkor még nem tudtuk, hogy milyen keserves lesz odáig eljutni. Az utazási irodánk az eddig számomra sohasem látott káoszban működött, ahol senki sem ott szállt fel és akkor mikor meg volt beszélve. Viszont azoknak nem akartam volna a helyében lenni, akik reggel 5-kor egy kihalt autópálya leállóban várták a buszt és az elhajtott mellettük. Prózai oka van: elfelejtkeztek róluk. Mivel telefonszám sem volt megadva a tájékoztató levélben, 50 km után vették észre a hiányt, vissza kellett fordulni. Végigaludtam a mizériát és a kiesett óra után ugyanazt a benzinkutat láttam, mint elalvásomkor, kérdeztem a párom, hogy én halucinálok-e, az ő válasza: "Ne akard tudni." Szerződést kötöttek a mi időnkre, hogy reggel felvesznek és este lerak

Mint ahogy annyi honfitarsunk mi is a decemberi programok közé iktattuk a bécsi forralt bor iszogatást egy és andalgást az irreális árak tengerében. De ne galoppozzunk ennyire előre. A december már első napjától fogva programot jelentett és fog is, amíg mindenki arcán nem látok éteri nyugodtságot és a családi hazatérés mosolyát. Mikulásra elkészültek a kis tasakok, amibe beleraktam lehetőleg mindent, amit kis országunk édesség néven gyárt. Fontosnak tartom, hogy ilyenkor is támogassam a hazai piacot. Más okom is volt, mert kedves barátnőm hazahozta a párját, először Magyarországra. Országimázs, minden amit egy külföldi tapasztal, legyen az egy félrevezetett útbaigazítás, egy rosszul visszaadott összeg, hogy jogosan azt gondolják a vendégeink (igen, mindenkié), hogy "Magyarország, én így kerüllek". A péntek esténk hamar eltelt, mert meglátogattak minket, csak azt sajnálom, hogy olyan hamar eltelt. Remélem, hogy a hideg ellenére csak jó emlékeket visznek haza, Londonba. A vi

El tudom képzelni, ahogy a szakállas idős úr, Ho-Ho-Ho-t kuncogva kinyitja a tetőről az ablakunkat. Szerencséje, hogy a nagy vörös építő gépezet lapos tetőket tervezett az épületek tetejére és hogy mi pont alatta lakunk, így a kezét sem kell jobban kinyújtania, amikor beteszi a csomagokat a két ablakunk közé. Családjaink és barátaink remélem örülni fognak ennek a kis figyelmességnek, amivel nem csak a hasuk, hanem a szemük is ráhangolódik a decemberre.  

Borzasztó félős egy portéka vagyok, igazi puding, aki puskacsőből kilőve reagál egy zombis filmre. A fém konyhapultokról mai napig a Jurassic Park jut eszembe, amikor a gyerekek odabújtak a velociraptorok elől. Olyan aki nem meri lerakni a padlóra a a lábait, mikor a Szörnyecskéket nézte 10 évesen. Az igazsághoz hozzátartozik egy olyan apuka, aki előszeretettel fogta meg a gyerekbokákat, főleg, mikor egy zabszem sem fért...tudjátok hova. Mondd, kedves olvasó, ha mered, hogy te nem álmosodtál el ettől a szempártól... Pár hete valamilyen rejtélyes okból ott ragadtam egy macskákat bemutató műsor előtt és akkor, akkor rajongó lettem. British shorthair. Csakis ilyet vagy semmilyet. Nagy, kövér, grafit szürke kandúr, aminek csillogó borostyánszínű a szeme...egy olyat még a mi kutyás háztartásunkba is el tudnék képzelni. Az a tény, hogy ilyen macska somolygott a Alice feje felett Lewis Caroll regényében, még inkább emelt az ázsióján és a kedvencek temetőjében is. Elültetett egy go

Most, hogy nagyjából letudtam a kötelezettségeimet, nem marad más, térdig kell gázolnom az első karácsonyomba, mint háziasszony. Most ilyen fontos dolgokon jár az agyam, amit eddig évekig csak egy mordulással ráhagytam azokra, akiknek van kinek ajándékozniuk. Hálás vagyok a családomért, viszont az, hogy van egy párom is, megemeli az ünnepről való gondolkodást. Nem akarok esztelen módon költekezni, már csak azért sem, mert a jövő évet nem szabad pucér fenékkel, egy peták nélkül kezdeni. Viszont nagyon szeretnék adni, úgy tervezem, hogy akiket ismerek és szeretek meglepődjenek és nagyon örüljenek, hiába nem olyan nagy dolog amit kapnak.  A tömeg kiszorítja a szuszt belőlem, főleg olyan boltokban, ahol karácsony nélkül is nehéz megfordulni egy egy levert dolog nélkül. Felbátorodtam, ma nem kevesebb mint 8 Mikulás csomag készítésébe fogtam. Arra gondoltam milyen aranyos lenne, ha én magam, kettős bal kezével készíteném a zacskókat, amibe az édességeket rakom az ablakba. Utána mosolyogva