Le Café de Capucine

Sziasztok! találtam egy olyan tortareceptet, hogy ihaj! igazi jolly joker annyira egyszerű megcsinálni, még én is nekiálltam. A sógorom névnapja volt akkor, gondoltam, ha nem akarok Axe-ot vagy zoknit venni neki, valamit viszont annyira akartam adni. Tudjátok, nem  vagyok az a nagy társadalmilag könnyen mozgó ember, ellenben a hugom igen, ő emlékszik mindenki szülinapjára, gondol a névnapokra, évfordulókra stb. Z. mikor még csak magzat volt, már akkor kapott tőle gyereknapra ajándékot, vagy Emőke mikor hazahoztuk, kapott tőle üdvözlő csomagot. Emőke A KUTYA! Agyrém, hogy tud mindenre olyan jó ajándékot választani... szóval fogalmazzunk úgy, hogy nem egyenlő az ajándékozó és ajándékozott szerep. Ezért gondoltam, ha már nem jutok el vásárolni, akkor sütök N.-nak egy tortát névnapjára. Eperszezon van, volt, minden édesbe beletettem néhány huncut darabot. Így lett tejszínes epertorta. Csokoládéval, karamell krémmel, legalább ilyen finomnak gondolom. Vagy pisztácia masszával, PISZT

Sziasztok! Rég volt, ugye? De végre a jelenlegi kedvenc újításom összefűződik az e-mailes bejegyzésekből. Direkt nem léptem még be a munkahelyi géppel a blogra, nem akarom, hogy a munkaerkölcs kárára menjen. Hogy vagy mindig? Mi megvagyunk. Az elmúlt hónapom összekapcsolódott a 2020-as világvége- apokalipszis- pándémiával. Már türelmetlenül várom a vége főcímet. Biztos az univerzum érzékelte, hogy a nyugis, egyszerű életünk nem mutat párhuzamot a világban zajló eseményekkel. Próbálom úgy felfogni mint egy rossz viccet, de azért rányomja a bélyegét az alaphangulatra. Nem sok kedvem volt semmilyen emberi interakcióra, nemhogy írni. Nem halad a könyvem sem, este ha végzünk a napi rutinnal, szeretek recepteket nézegetni és jót nevetni egy steamingelős sorozaton, a "Hétköznapi vámpírokon". Nyugi, ez a mockumentory sorozat sokkal jobb mint a címének fordítása. Feltéve, ha nem vagy ellene minden ilyen témának, mert akkor csak felhúzod magad rajta. Ez a recept eljutott addig a fokig

Sziasztok! A régi, normális életünkhöz közeledünk. Nem olyan mint eddig, de már kezd hasonlítani. Visszajöttem dolgozni és bár sokkal éhesebbek vagyunk, mert nem tudok olyan lakomákat csinálni, sütikét minden délután, azért ez sem rossz. Embernek, hasznos embernek érzem magam újra. A picur megint elkezdett bölcsödébe járni, annyira megszoktuk, hogy állandóan itt van velünk, bár egyre többet kérdezgette, hogy viheti e a csigát holnap reggel a bölcsibe. Akkor még szó sem volt nyitásról, csak vágyott. Nem akartam, de az ő igényei találkoztak a szükséggel, hogy valakinek vinnie kell az irodát. Mostanában nem vagyok a mintaháziasszony, szalad a ház, bár ki tudja, másnak is lehetne relatív rend. Majd jobban igyekezem, hogy tüfftig legyek. Teljesen le vagyok aljasulva, ugyanis az alvás mentes napok azt eredményezik, hogy este 8 után használhatatlan vagyok. Így mostanában a streamelés felé vettem az irányt, ami feltölt és kiszakít. Hallottatok már a The Knick nevű sorozatról? 2016-os, Clive Ow

Ha lennének ebben a karanténos időszakban hétköznapok versus hétvégék. Milyen jó is lenne. Hogy vagytok? Milyen volt a hetetek? A héten megjártam a szobatisztaságra szoktató szülők poklát. Egy nap 6 alkalommal néztem végig szoros szemkontaktust tartva a gyerekemmel, ahogy maga alá csurgatott. A pisi volt a jobbik eset. Mert ilyenkor természetesen nézi mit szólok hozzá. Úgy éreztem, hogy az eddig elért eredményeink teljesen elúsztak. Ha ráadtam valami ruhaneműt, akkor leblokkolt. Gondolataimban felsejlett egy majdani nudista képe, aki erre vezeti vissza a ruhátlanság szenvedélyét. Azokban a napokban sopánkodva elmentem és megvettem még egy doboz pelenkát (persze, hogy most emeltek árat) és reménykedtem hogy szeptemberre talán elérjük azt, hogy napközben elég lesz az óvodába az a mennyiségű ruha amit bepakolok neki. Elengedtem, hogy erőltessem a dolgot, ha nem akarja, majd egyszer. Ennek ellenére, úgy döntöttem, hogy nem térünk vissza a pelenkára, mert összezavarom vele. Ha becsur

Sziasztok! Képzeljétek el, amikor az előző "receptet" vagyis inkább összeöntési sorrendet kiraktam 2 fb oldalra kétféle reakcióval találkoztam. Az egyik aki örült neki, a másik, akit zavart az, hogy egy ilyen semmirevaló egyszerű dologgal merem zavarni. Sokfélék vagyunk, szokták mondani, hogy a főzés önkifejezés, van aki azért nézegeti ezeket az oldalakat, hogy gyorssegélyt kapjon a mit főzzek kérdésre, másnak kihívás kell, amivel szintet léphet maga számára. Nekem a főzés nem verseny, ki tud szebbet, magasabbat, omlósabbat stb. csinálni. Én csak jókat és gusztákat akarok enni, lehetőleg gyorsan, hogy legyen időm minél több másra is. Ez a piszkosul gyors süti elnyerte a tetszésem és a kisgyermeknek is, apu nem preferálja a csokis dolgokat. Muhahahaha! Hálásan köszönöm annak aki kitalálta! A 15 perces brownie nem duma, tényleg meg lehet csinálni és mindennel fel lehet turbózni és akkor volt nincs rossz, borús nap.  Az összekeverés nagy részét a számolás teszi ki, aztán me

Sziasztok! Hogy telik az önkéntes karantén? Ja, hogy nem tudod milyen nap van ma? Megértelek, valahogy számomra a hétvégék és a péntekek is elveszítették a jelentőségüket és minden mentális jelenlétemre szükség van, hogy megmondjam, hogy kedd.... vagyis szerda. A heti bevásárlás idejére szoktuk elhagyni a kis fészkünket, amúgy jó hobbit módjára túrjuk a földet ÉS figyelünk meglehetősen aktív, önmagára tudtán kívül veszélyes ivadékunkra. Mondanom sem kell, a teljesítményünk nem túl kimagasló, de haladunk. De büszke vagyok rá, ugyanis ma reggel okosítottam magam a youtube egyetemen, hogyan kell magas ágyást építeni és odakeveredett. Kérdezgetett, mint mindig, már fel sem vesszük, csak válaszolunk. Nálunk nem miért korszak van, hanem MELYIK? Bármi lehet melyik. Melyik föld, melyik deszka, melyik locsolócső, még akkor is ha épp abban esik fel. Mikor délután kimentem, folytatni az ágyásomat, miután áldásos magányos fél órát fúrtam, kalapáltam, mulcsoztam, kijöttek az apjával és els

Sziasztok! Rég nem találkozunk, sokszor jutott eszembe az írás, de hazudnék, hogy ha azt mondanám, hogy egyből ugrottam a gép elé, mert olyan közlékenységi rohamom volt. Nagyon nehezen szoktunk megint össze a 0-24-es együttlétre a kiscsajjal, mert a nyíladozó dackorszak és az "egyedül!" tipusú mennydörgések egy 2,5 éves szájából, aki már óvoda előtt nem alszik napközben... kicsit hosszú így 12-13 óra a várva várt fektetésig. Nem akartam mást, csak bekapcsolni valami filmet és nem gondolni arra, hogy nem hagyhatjuk el a lakhelyünket, hogy meddig leszünk még így összezárva, nem találkozhatunk a családdal, nem vihetem játszótérre stb. stb. szerintem értitek, akkor nagyon sajnáltam, hogy elfogyott itthonról minden bor.    Ahogy kezdett tavaszra hasonlítani az idő, egyre többet tudtunk kint tölteni a kertben, megszoktuk ezt az új életritmust, megszoktam, hogy nem tud jönni a nagymama, megszoktam, hogy az a másfél óra napközbeni pihenő már a haladás, fejlődés martaléka l