Le Café de Capucine

Épp most hallgatom, ahogy a jégeső kopog az ablakon. Közben összeszorul a szívem, hogy csodaszép palántáim épp most haldokolnak a kiskertben és örülhetek, ha szüretelhetek egyáltalán róluk a nyáron. Képzeljétek el, ma a virágpiac mellett jöttem el és észrevettem egy kerek levelű, mutatós növénykét. Azt hittem a régóta keresett kínai pénznövény egy példányát látom, örömömben vettem is egyet. Félrenéztem, bizony nem az volt, hanem egy még jobb növényke, a sarkantyúka. Már kifejtettem a blogban, hogy hogyan mérem a növényeket a kertemben: ha nem lehet megenni, vagy szüretelni róla, legalább gyógyhatása legyen, különben mehet a komposztba. Eddig egy, na jó kettő virágnál gyengült el a kitételem, de hogy kompenzáljam ezt, azóta megszállottan keresem az adott növény hasznosságát bizonyító iratokat, ahol érem. A sarkantyúka egy nagyon hasznos növény (hála Istennek) azon kívül, hogy ehető, levelei, szárai, virágai salátalapanyagok, süteményre helyezhetőek dísznek. A magjai konzerválhatóa

Már régen szerettem volna feltenni ezt a videót, mert egyrészt megígértem, másrészt nagyon közel áll a szívemhez. Részben igaz történetet dolgoz fel, nem a story az idős remetéről, hanem a módszerről amivel befolyásolni lehet, hogy egy hely mennyi életet adjon, élhető legyen, már ha az emberi nemtörődömség egyszer elbánt vele. Az igazi történet, amennyire emlékszem belőle: A 20. század elején egy tanár a diákjaival Provance-ban voltak tanulmányúton egy barackosban, ami csakis akkor hozhatott termést, ha folyamatosan öntözték. Az egyik diák egy későbbi séta alkalmával megmutatott a tanárának kietlen semmiségben, egy sziklafalon kapaszkodó, életerős vadbarackfát és megkérdezte: Ha csak öntözéssel érhető el termés, erre mi a magyarázat? Bogarat ültetett a fülébe. Kihegyeződött a szeme az ilyen túlélőkre és idővel rájött, mi a titok. Azok a fák, magról keltek. Azzal magyarázta, hogy magonc korukban a kertészetek leendő fáinak fő gyökerét elvágják amikor ültetik át stb.  így azok

A könyves bejegyzésben megírtam, hogy a mamák orra elől elhalásztam az utolsó 2 db fakanál magazint. Tudjátok, nem túlzom amikor azt állítom, hogy az első lépéseimet a konyhában ennek a retro, öregasszonyos kiadványnak köszönhetem. Eleinte összefirkáltam a képeket, később ezekben fejtettem meg az első rejtvényeket, később pedig itt olvastam el először, hogy egy lúdat hogyan osztott be egy századfordulón élt 5 tagú család úgy, hogy egy hétre kitartson és minden napra kerüljön egy húsos étel az asztalra. A történelmi tudásom nagy részét a feneketlen bendőmnek köszönhetem, ugyanis ha főzéssel, evéssel kapcsolatos valami azt úgy szívja az agyam mint a szivacs. Vargabetű vége: A fakanálban olvastam egy receptet, ami nem hagyott nyugodni, mert folyamatosan keresem a finom alternatíváit annak, hogy a maradékot hogyan lehet minimalizálni egy konyhában. A következő recept tökéletes a kenyérvégek, kimeredt kenyér eltüntetéséhez. A múltkor édes változatot mutattam , most jön egy sós alternatív

Úúúú ne blamáld már magad 2011-es filmmel, már minden bőrt lehúztak róla! Én még nem húztam le az enyémet, szerencsére mindenkinek mást mond, ami örök érvényű.  Ennek a bejegyzésnek már a blog elindulásakor meg kellett volna születnie, ugyanis vannak olyan olvasás/filmélmények, amik képesek időgépként működni, egy lavinaként maga alá temetni. 2011-ben néztem meg ezt a filmet és a kegyetlensége (kegyetlenül igaz),  ellenére nagyon tetszett. Ne ítélkezzek, abban a időben és helyen ez volt amit tanítottak az iskolában, ami a normális volt. Jackson, Missisipi a régi gyapottermesztő, rabszolgatartó déli állam, ahol az utóbbi 100 évben annyi változott a feketék helyzetében, hogy mulasztás esetén nem megkorbácsolják őket, hanem elbocsátják és annyit keresnek, hogy éppen kihúzzák egyik hónaptól a másikig.  A legnagyobb szipirtyók itt a leggazdagabbak, akik akkora rasszisták, hogy nem hajlandók az alfelükkel sem érintkezni azzal a hellyel, ahol a cseléd végezte a dolgát és kihajítják a

Pár hét múlva megint felszáll velünk a gép és előszezonban meglátogatunk egy új kultúrát. Az agyam már annyira várja, hogy tudatosan, vagy akaratomon kívül az ízekkel is készülünk a mediterrán konyhára. A török utazásunk óta, amikor padlizsán van akcióban, azóta nagy tételben veszem és mindenbe belerakom. Sohasem leszek olyan profi mint a törökök, ha padlizsánról van szó, de próbálkozni még lehet! Ez az étel úgy összesül, hogy esszenciáira sűrűsödik és ez a tömény szaftos, zöldséges dolog spagettire téve nagyon finom egytálételt ad ki. Furcsa helyzet állt elő, ugyanis mikor két pofára tömtük a tésztát mint Shon-goku-ék a mesében, összenéztünk és rájöttünk az étel következő változatára: - Ez olyan finom, hogy nem is kell bele hús! P. kontrázott: - Hát ezért pakoltad át az összes gombócot nekem! Félre ne értsetek, így is nagyon jó volt, nem ok nélkül írom le így a receptet. Nekünk annyira jól esett ez a sok íz, hogy nem volt többre szükség.  Szóval a következő alkalommal bepróbál

A múlt hetem tompultan telt, nem akartam mást, csak a növényeimhez menni és olvasni a könyvem. Az utóbbi hetek szétszórtságomat kijavítandó hibák ecsetelésével telt. A héten úgy kezdtem a hétfői bolondokházát, ahogy a kutyával az elindulási idő után 10 perccel még a lakásban köröztem fel alá, ugyanis egy véletlen folytán a megye másik végébe szállítódott a lakáskulcsom. Az előző este folyamán a nyakamba vettem a várost, hogy a kertben hagyott legfontosabb céges számom és telefonom mentsem a burjánzó gazból. Ugyanis ott felejtettem egy maroknyi tárgyat az áramtalan, sötét susnyákosban. Imádkoztam, hogy ott legyen ahol emlékeztem rá. Kicsit sajnáltam, hogy a vacsoránál győzködtem az embert, hogy nem fog összedőlni a világ, ha kiereszti a gőzt és megiszik egy pohár sört... Azt pedig még jobban sajnáltam, hogy a zombis regényem legvéresebb jelenetét olvastam, így az üres, sötét utcák látványa a kalandorok izgalmával és zabszemet nem tűrő félelmével ajándékozott meg. Próbáltam úgy felfogn

"A mintatanár" a böcsületes magyar címe, de nem helytálló, egyáltalán nincs ilyesmiről szó a filmben. Mostanában nem láttam olyan filmet, ami ennyire gyomorszájon vágott volna. 2012-es film és nem értem, hogy miért nem szúrják ki mindenki szemét vele. Tegnapig nem is hallottam még róla. Tegnap véletlenül kattintottam rá, az első 10 percet néztem belőle, utána kis kellett kapcsolnom, de ha a teendők már nem foglalták le az agyamat, nem tudtam másra gondolni, csak hogy mikor folytathatom. Nem érzel mást, csak azt a fájdalmat és öklendezést, hogy mennyire nyomasztó és szomorú a társadalom. Minden illesztékében inogó, egy őrült, pénzközpontú társadalom, ahol sem gyerekként, sem dolgozóként, sem idős emberként nem számítasz. Amikor tanár voltam, azt gondoltam, hogy ennél nem tudnak jobban megalázni minden egyes nap és a társadalom véglegesen a vesztébe rohan. Számolatlanul ittam a kávét, átlagban magasabb volt a vérnyomásom, ha P. nem érkezik meg az életembe épp akkor, biz