Le Café de Capucine

A hétvége egy lélegzetvétel alatt már át is fordult hétfőbe. Ironizálva, édeskésen énekeljük azt a chansont, hogy: Igy múlik el az életünk, emlékezünk emléééékezünk... Most még csak vicceskedünk ezen, nem vesszük komolyan, de tényleg ez van. Mindig eszembe jut ilyenkor, mintegy mementóként, hogy: mit raktál ma le az asztalra? Nem, tévedés ne essék, nem arra gondoltam, hogy hány papirt tologattam egyik helyről a másikra, hány embert szolgáltam ki, milyen információkkal láttam el őket, mennyit költöttem...nem. Mi volt az a napodban, ami előre visz a céljaid felé? Épitettél e ma (gondolat, gesztus, emberi interakció) valamit, ami jobbá tett téged? Volt ilyen? A válaszom nem lesz meglepő, néha nem tudok ilyen momentumot kiemelni a napomban. Sőt olyan is elő szokott fordulni, hogy nemhogy épitő, romboló vagyok. Sajnos nem mindig a jó időben veszem ezt észre. A műterápia első ismert páciense: Vincent Van Gogh Viszont a javamra irhatom azt, hogy strigulázom a jó dolgokat az életembe

Lehet hogy még a nyakunkba kapunk egy olyan bizarr és nagyon fura néhány téli napot mint tavaly (Tudod, mikor jött az SMS, hogy: ne izguljon, úton a segitség, üljön át másik autóba) márciusban, viszont azt nem vitathatja el tőlem senki, hogy valami bontogatja szirmait. Kis dolgokban vehető észre: a bátorságból felvett tavaszi kabátok, az új kezdeteket tervező, kiadó üzletek kirakatához nyomott orrok, akik most, a ló évében mondták azt, hogy megvalósitják a műkörmös szalont, ruhaboltot, éttermet stb. Olyan jó ilyet látni. PONTOSAN! Nemoskára itt az újhagyma szezon! Végre nem nevetnek ki mikor rákérdezek a napszemüvegekre egy boltban...tudod a szemedet csak akkor zavarhatja a fény, ha elég meleg is van hozzá. Az emberi civilizáció, kikkéri magának, hogy a természet hatással van ránk, mert ugyebár gondolkodó lények vagyunk, mi kovácsoljuk a saját sorsunkat. Szerintem a természet a legokosabb feleségek módszerét használja: úgy irányitja a férjét abba az irányba, ahogy ő szeretné, ho

Most nézzetek erre a csodálatos famunkára! Ez a kapu közel van a munkahelyemhez. Általában úgy szoktam felfedezni egy ismeretlen területet, hogy elkezdek poroszkálni a kicsi, jelentéktelen utcákon mint egy kóborkutya. Nem vizelek sehova, csak kis kitérőket teszek, mert a térkép úgy lehet a legteljesebb ha a "Zsebkosz köz"-ökre is odafigyelsz. Ezt üzenem a Google térképautójának, akik az otthoni cirka 4 (na jó 3,5) km-es utcánkra már nem kanyarodtak el. Apropó, mint ahogy az élet sem nagy theátrális pillanatokból, hanem sok kicsi, látszólag hasonló hétköznapból tevődik össze, itt Debrecenben a Nagytemplomon kivül bőven van csodálnivaló. Lehet, hogy nekem van erre ráállitva az agyam, de akárhányszor megyek el előtte, nem tudom nem megcsodálni. Reggel a surló fény jobban kiemeli a toldott foldott kapu részformáit, a faragványokat. Ez volt az első eset amikor este arra sétáltunk.

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot. Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban. Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak? Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak.

Ahogy az unokanővérem fogalmazott, a boldog élet egyik titka a tartalmas társasági élet. Az, hogy érdekel valakit a léted, hogy számon tart valamilyen módon. A héten ennek az ellenkezőjéről is meggyőződhettem, szerencsére a világot nem csak a kicsinyes és önző emberek népesitik be. Értékes dolognak tartom, hogy a kezdeti debreceni létem, a minimális kommunikáció a "hasonszőrünikkel", -a hasonló, vagy épp ellentétes érdeklődésű emberekkel- szaporodni látszik. Szombatra meghivást kaptunk egy jelmezes maskarádéba, a kis infantilis énem ujjongott, mig szegény P. gyomra csak össze tudott ugrani, mert a tervezés és a kivitelezés egy mérnökembernél a "lassú viz partot mos" elven működik, vagyis lelkiismeretesen kigondol mindent és fokozatosan tökéletesiti a kreációt, amig minden gomb és részlet a helyére rendeződik. Egy ilyen ember nem elégszik meg azzal, hogy a párja "majd lesz valami" alapon turkál a beépitett szekrény mélyén és a gombhoz keresi a kabátot.

Ma farsangi mulatságra megyünk, évek óta vágyom egy beöltözős buliba! Utoljára gésa voltam a fősulin. A mostani jelmez, olyan rámondásos lesz, a találgatóknak, mindig igazat adok.