Le Café de Capucine

Csak egy kis jegyzet a mai nap margójára, hogy megemlékezzek milyen jó dolog is anyának lenni. Jelenleg a sajgó tagjaim és a lezúzott arcom el akarják ezt feledtetni, továbbá a szégyenérzetem is, amikor nem tudok úgy megnyilvánulni, ahogy én is szívesen fogadnám Tőle, mert már türelmetlen vagyok estére. Ő meg nagyon álmos. Egyik sem életbiztosítás. Ma délelőtt a kiscsaj segített nekem zoknit válogatni, felmutattam egyet a kupacból és ő odament a szárítóhoz és hozta a párját. Tudom neki ez még inkább egy találd meg játék, de nagyon örültem neki. Amikor kész lettünk, a cuccaimat egyenként a fehérneműs fiókba rakta. Valahogy a nap folyamán próbáltam ezt az öt percet visszaidézni, amikor pl. visíva ordított, mert rácsavartam valamire a kupakját, vagy mert nem engedtem neki, hogy felvegye egy kedves idegen eldobált feles üvegét stb. stb. Most megint olyan távolinak tűnik, milyen jól elvoltunk, pedig 12 órája történhetett. Legalább itt megmarad. 

Sziasztok! Igen, még mindig el vagyok veszve, jobban ráfeküdtem az írásra mint gondoltam, ámbátor azt is meg kell jegyeznem, hogy már sokkal szakavatottabb vagyok Queen témában, mint egy hete, mikor a filmet megnéztük ez pedig annyira a napi szólimit rovására ment, hogy fel kellett adnom a nanowrimos álmomat e novemberben.A történet sem érdemel egy egész könyvet, rossz választás volt, de ha nem így, majd évek múlva előkapom az ötletet, lehet addigra én is okosabb leszek, hogy elbírjak a kihívással. A régi könyvemet vettem elő és a elkezdtem szerkeszteni esténként. Közben az írás és a babázás mellett én is végzem a háziasszonyi feladataimat, főznöm kell a kis családomnak. A paleo életmód váltást már nyár közepe óta sikeresen csinálom, több kevesebb hibával. Ezt leírtam az ide vonatkozó cikkben.  (Sajnos mostanában fedeztem fel a boci csoki kókuszreszelékes csodáját. Csak én tudom otthon milyen az íze, mivel a többiek nem is láttak belőle semmit. Azóta csak úgy tudom megállni ...

Ha ránéztek a naptárra, november van. November számomra, már 4. éve a regényírás hónapja, amikor szabad idővel rendelkezem, pötyögök, agyalok és teljesítmény kényszeres módon számolom a szavakat, hogy legyen meg a napi limit. Nemzetközi program, érdemes utána nézni, ez a NaNoWriMo. De még a készülő döcögő és erősen lapos regényemmel sem versenyezhetett az a bujkáló hang a fejemben, ami már végleg elhalkult. Egy tényleg rapszodikusan elkészülő filmmel emlékeztek meg az ő és zenekara munkásságáról. Freddie Mercury vagy a Queen zenéje számomra nem sokat jelentett, mivel 86'-ban születtem, zenei tudatra ébredésem 2006 után kezdett nyiladozni a tömegzenék árjából kievickélve. Persze még a mai napig tart az utam és nem mondom, hogy kivonulok egy táncparkettről, ha meghallom a Shake it off-ot. Épp ellenkezőleg. Szegény Taylor életműve dúskál a bűnös élvezetet nyújtó, ám titkolni való pop dalokban. Nem baj, csak a nagytestvér látja a keresési előzményeim. Vannak klasszikusok a...

Lehetne, sőt illene fontosabb dolgokat napirendre tűzni a blogban, olyanokat, hogy kihalnak a méhek, vagy nőnek a szemétszigetek az óceánban és lassan a drága kis gyermekem generációja nagyon meg fog ránk haragudni, hogy miért nem vigyáztunk jobban arra a világra, hogy ők is élvezessék... De az anyja holmi lényegtelen semmiségekről kotkodácsol. Kérdezhetném magamtól, Hogy merészelem, hogy nem ordítom, hogy vegyetek észre magatokat emberek, nem számít hogy milyen az új iphone, miért nem írom ki transzparensre, hogy ne szemetelj? Úgy hogy én csak egy darab ember vagyok, csak annyit tehetek az ügy érdekében amit én megteszek. Olvastam a napokban egy nagyon találó megszólalást: "Csak egy darab zacskót veszek el, csak egy szívószállal iszom az italom az étteremben...ez nem olyan sok!" - mondta 7.4 milliárd ember Ennyit a fecskéről és a be nem következő nyárról. Úgy éreztem, hogy valami módon össze kell szednem azokat a szokásokat amik lehet, hogy egy átlagos (a másik fél ...

A minap épp arról akartam írni, hogy a külsőségek hogyan változtatják meg a viselkedési formákat, de a szokásos ráhangolásom nem engedte meg, hogy ne olvassam újra egy 2015-ös cikkemet. Ezt . Érdekes, olyan régen írtam, hogy már el is felejtettem, hogyan jártam körbe a kenderrel való építkezést. Felvetődött bennem a kérdés, az elmúlt években ért e el ez a mozgalom, gondolkodásmód változást? Sikerült e beletömni az átlagember gondolkodásmódjába ezt a lehetőséget? Röviden, nem. A szívem összeszorul, hogy néhány hónapja kinevettek az eladók egy A>diban amikor megvettem egy kendermag őrleményt, nem lehetett látni mennyibe kerül ezért voltam kénytelen a segítségüket kérni. Jót szórakoztak rajtam, milyen jó betépve tolni a babakocsit... A német anyacég olyan előrelátó volt, hogy ide is szállítatott a termékből, kár hogy a mi sokan kimaradunk belőle. Elkezdhettem volna hogy rosszul gondolják, ez egy hasznos dolog stb stb. Minek tépjem a szám? Azt gondolnak amit akarnak, majd mosoly...

Általános iskolában minden nyáron rendeztek kézműves tábort. Szerettem, mert itt kerültem először kapcsolatba az agyagozással, a szövéssel például, több lehetőség volt olyan dolgokat kipróbálni, ami egy átlagos rajz órába már nem fért bele, több időd volt arra, hogy ezeket az új utakat felfedezhesd, mert az egész egy hétig tartott. Itt kerültem először kapcsolatba a batikolással. Még mindig megvannak a régi darabok, valamelyik szekrény aljában pihennek. Most már visszatekintve elnagyoltak, böték és gyermekiek, de sohasem tartoztam a csodagyerekek, vagy még a nagyon tehetségesek kasztjába sem. 8 évesen úgy rajzoltam mint egy átlagos 8 éves. Akkor ugrott meg a dolog amikor heti 40 órákat töltöttem a műteremben és utána folytattam a gyakorlást otthon. Visszatérve a batikolásra, az volt a kedvencem. Nem azért mert annyira hippi érzületű voltam, hogy olyan pólóban akartam járkálni, hanem a színeket imádtam, amiket ráönthettem. Annál csodálatosabb várakozást nem is nagyon tudok elképz...

Különleges korszak a miénk, minden megkérdőjelezhető. Október 5.-én egy Banksy nevű street art művész átírta a kortárs művészet történetét. Az utánunk következő generációk művészettörténet oktatása úgy fog megemlékezni erről a tettről, mint a modern kor legnagyobb (vagy első) troll akciójáról. Feltehetően, ez után az aukción vásároló közönség nem lehet abban biztos, hogy a most alkotó művészek nem fognak valami kis meglepit rejteni az eladandó képeikbe, mivel most már van rá percedens, nem tesznek mást, csak hagyományt ápolnak. Annyi gondolat van ezzel kapcsolatban bennem. Úgy ugrálnak fel az agyamban mint az idegesítő pop-up ablakok: Zseniális, kegyetlen, Ki az aki ennyit fizet?, Vajon van több ilyen, amiről nem tudunk?  Akkor most a sok normálatlan azon fog versenyezni, hogy a következő árverésen az ő képe is megsemmisül, ezért még jobban marják egymást, hogy megszerezzék, mert az még inkább "limited edition"? Mt érzett az akinél leütötték a képet? Egyszerre látom ez...