Bohemian Rhapsody: elfogulatlan véleményezés
Ha ránéztek a naptárra, november van. November számomra, már 4. éve a regényírás hónapja, amikor szabad idővel rendelkezem, pötyögök, agyalok és teljesítmény kényszeres módon számolom a szavakat, hogy legyen meg a napi limit.
Nemzetközi program, érdemes utána nézni, ez a NaNoWriMo.
De még a készülő döcögő és erősen lapos regényemmel sem versenyezhetett az a bujkáló hang a fejemben, ami már végleg elhalkult. Egy tényleg rapszodikusan elkészülő filmmel emlékeztek meg az ő és zenekara munkásságáról.
Freddie Mercury vagy a Queen zenéje számomra nem sokat jelentett, mivel 86'-ban születtem, zenei tudatra ébredésem 2006 után kezdett nyiladozni a tömegzenék árjából kievickélve. Persze még a mai napig tart az utam és nem mondom, hogy kivonulok egy táncparkettről, ha meghallom a Shake it off-ot. Épp ellenkezőleg. Szegény Taylor életműve dúskál a bűnös élvezetet nyújtó, ám titkolni való pop dalokban. Nem baj, csak a nagytestvér látja a keresési előzményeim.
Vannak klasszikusok a Queen-től, amik csak azt nem találják meg, aki egy burokban él: például sportközvetítetést elképzelni a We are the champions nélkül? vagy egy 90 évekbeli Mon Chérie bon-bon reklámot Just a kind of magic nélkül? Vagy hogy egy filmes példával éljek, egy kardozást hallhatatlanok között sötét alagsori parkolóban a Hegylakó filmben? Igen, az a Princes of the universe. Mind közül a kedvencem gyerekkoromban a porszívózó bajszos, hegyes pólós Mercury volt mikor elénekelte, I want to break free. Tudom, hogy a születésem évében Magyarorságon koncerteztek, ahol a Tavaszi szél vizet áraszt-ot énekelték el a közönségnek.
Nem finomkodtam trailerrel, belinkeltem a teljes koncertet Budapestről.
Sok sok beépült emlék, filmes betétdalok, rádiós lejátszások, de semmi különös, az életünk részei.
De.
Már visszaköltöztem a mostani életvitelembe a szegedi évek után, amikor megláttam egy bajusztalan fiatal Mercury-t és a Dont stop me now cím felkeltette az érdeklődésem. Belenéztem és akkor...BOOM! Berobbant az a dal a pozitivizmusával, az energiájával és nem tudtam kikapcsolni.
Mai napig ha meghallom, szeretnék hatalmas teátrális gesztusokkal énekelni rá. Aztán jött a többi sorban és itt vagyok, évek múltán és nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire újító, sokarcú és mennyire szerethető életművet hoztak össze.
Az ember előbb utóbb megtalálja azokat a darabokat, amik zsigereiben szólítják meg. Sőt jelentem, a film is hozott egy új kedvencet számomra.
Nem lettem hardcore fan, ne érdekelnek az információk a magánéletükből, nem érdekel hogy hívták Freddie macskáit.
Olyan vagyok, akinek elvileg a zenehallatókat megálmodta: csak az számít, ami hangfalból kijön. Nincs is szükség többre.
Ezért ezt a filmet sem azért néztük meg, mert többet akartam megtudni a szaftos részletekből, amik a zenekar életét, munkásságának összetűzéseit, vagy a bulijait mutatja be.
A zene miatt mentem, a férjem azért, mert szeret. Sajnos az egyik női ruhás klippet mutattam meg neki először, ami kiütötte a mércéjét. De megnyugtatom kedves P.-n sajnálkozó férfi olvasóimat, mindketten elégedetten jöttünk ki. Érdemes volt ilyen nagyságban és ezzel a hanggal megnézni.
Minden alkalommal, amikor láttam ezt a srácot a színpadon, egyszerűen letaglózott, mennyire király, pardon királynő ez a zene, mennyi energiát beleadva játszanak. Talán azt jegyezném meg, hogy Rami Malek a filmforgatás idejére magára szedhetett volna plusz 2 kilát, mert így nagyon cickány volt szegény és az ikonikus fogsor is hollywood kompatibilis lett 2018-ra. Kiáll, de gyönyörű és egyenes. Tudjátok, változó idők, változó igények.
A live Aid koncertnél nagyon örültem, hogy majdnem az egész blokkot lejátszották, talán ez volt számomra a legjobb moziélmény, ami a leginkább magával sodort. Be kell vallanom, az eredetit elég sokszor néztem meg mire eljutottunk a moziba.
A zenei betéteket kitöltő részek inkább használnám a "cuki" jelzőt. Annak ellenére, hogy voltak drámácskák, ki nem mondott érzelmek. Megkapargatták, hogy Mercury milyen magányos volt amíg nem találkozott az igazi társával, amellett, hogy élete szerelme a szomszédban kapcsolgatta neki a lámpát és az űrt vad bulikkal és számos partnerrel, drogokkal enyhíti. Tetszett, hogy annyira utánanéztek a részleteknek, de legalább ugyanennyi érdekesség kimaradt, nem baj, a férjemet nem tudtam volna egy 4 órás filmre elrángatni.
Mint egy disney mesében, volt egy álnok kígyó aki elszakította a zenekarától szóló albumot belengetve neki. Nem adta át a telefonos üzeneteket, hogy ne értesülhessen a Live Aid-ről, de utolsó percben kiszakították a befolyása alól és így rekord idő alatt kibékült a zenekarával és összehozták a "az életem legjobb 20 percét" -idézet egy youtube-os hozzászólásból az eredeti koncertfelvétel alatt.
Nézzétek meg ti is! Nem irigylem az utánuk következő fellépőt, ezt túlszárnyalni?!
Az újságok és híradások tele voltak azzal a jótékony -nak szánt - befolyással ami végigkísérte a film elkészítését, ám ismeritek a mondást: A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.
Viszont úgy látom, ha Sasha Baron Cohen játszotta volna és a ténylegesen megmutatja a kakit is az arany cipőn, akkor most azért háborogna a jónép, hogy túl durva.
Egy a lényeg: az utókor fogja eldönteni, hogy ez a megemlékezés megérte e a belerakott zsetont, vagy kaptunk egy szerethető, vasárnap este 8 órai idősávos filmet.
A zenekar úgy volt ábrázolva, ők hárman az okosabb és rendesebbik testvér, akik mellett ott a kicsi Freddie, aki mindig balhés, fogni kell a kezét és ingatni a fejüket a botlásainál. De azért a veszekedés végén ő is elmegy velük sörözni.
Mivel a tudatlanok boldogságával ültem be, nem tudok megemlékezni a kronológiai csúsztatásokról és pontatlanságokról.
Apropó, nagyon érdekesnek találtam, hogy Freddie énekhangját egy kanadai srác adta, aki ugyanazzal a hanggal rendelkezik, nem csak mintha az lenne, egy az egyben az az énekhang. Érdemes megnézni a videóit.
Néhány napja néztem egy beszélgetést, amikor egy fekete öves rajongó beszélt a filmről. Ő ismeri az összes macska nevét. Az ő tanácsát fogadtam meg: Ha tudsz valamit a zenekarról, engedd el. Ez a film egy Queen jellegű zenekar, Freddie jellegű énekesével.
Kiegészítésem: Ha pedig nem vagy a nagy korszakba született gyermek, akinek ez történelem és nem az emlékei, akkor ez a film jó kiinduló alap, hogy többet akarj tudni. Úgyis utána nézel, ha érdekel.
Vagy csak hallgasd meg a végeredményt, úgyis az számít.
De biztosíthatlak, bele lehet szopódni az eredeti klippek és interjúk nézegetésébe, mert ezek a dalok értéket adnak.
Szívesebben is nézem, ahogy a kislányom ingatja a fejét az etetőszékben a akármelyik Queen dalra, mint a Despasitora. Nem lehet elég korán kezdeni a zenei formálást.
