Le Café de Capucine

Ez a hét...nem is tudom, milyen szóval illessem az elmúlt pár napot. Mintha sohasem akart volna vége szakadni. Úgy éreztem, hogy csak sodródom, a hirtelen telefonok, a betérő ügyfelek, a határidők között és minden nap végén az ad koronát a napomnak, hogy az emberhez bújhatok és kiropogtathatom a gerincemet amikor aludni térek. Imádok reggelente a munkába sétálni, ahogy az eső valakiből a hisztérikát, másból a passzív énjét hozza ki, más meg csak örül annak, hogy "van két füle, mégsem szatyor", ahogy a testvérem határozza meg az egyszerűségében boldog embereket. Bedobom a lejátszóba a kedvenc zeném, lehetőleg olyat, amire szívesen táncolnék ha tudnék és elindulok. Tegnap reggel a monszun eső közepében panaszkodtam el magam, hogy: ez a nap, már most látom, egy borzalmas dolog lesz. A páromtól a férfias hallgatás és a hisztire nem reagálás helyett ennyit mondott: hogy lehetsz ilyen negatív? Milyen hozzáállás ez? Igaza volt. Nekem is, ugyanis mintha a tegnapi napon vonzottam ...

Maradt bennem egy kis hiányérzet ezzel a sütivel kapcsolatban. Tudniillik az elmúlt hétvégéig csak képről láttam és csak egyszer ettem. Miután, az éjszaka csöndjében azon agyaltam, hogy mit fogok másképp csinálni, mit tanultam ebből a dologból, rá kellett jönnöm, hogy a "majd egyszer" gondolkodás nem használ a zavaró részleteknek.  Ezért tegnap este nekiálltam 2. alkalommal és a végeredmény most sokkal meggyőzőbb. Egy akadállyal kellett szembe néznem: az örömében önfeledten tapsikoló embert kellett kihessegetni a konyhából, mert mindig arra ette a fene, hogy megkérdezze és ellenőrizze hogy áll a süti. Ennél nagyobb bókot nem kaphat a főztöm. Néhány észrevétel ezzel kapcsolatban, amit én is másodjára javítottam: Jobb a szétpattintós, O alakú forma. Az aljába duplán hajtott sütőpapírt hajtsatok, mert az alsó réteg nyomkodása közben kiszakadhat. Kifeszítve fogassátok oda. Sajttorta szelet, egy kanálka szőlőlekvárral és szórásnyi bodzavirággal Az oldalfalat kenjéte...

Vagy csak én érzem így magam?

Most olyan csöndesen vagyunk, ilyen lehet más ember pihenőnapja. Nem kell sehova mennünk, így most van idő arra, hogy elszöszmötöljek az ebéddel, sőt egy desszertet is készítsek. Régóta gondolkodom a sajttortáról, de eddig visszatartott az a gigantikus mennyiségű ún. "Philly" krémsajt, amit az amerikai háziasszonyok nem sajnálnak ki a New yorki fajtából. Megértem, hogy így autentikus, de sajnos nem Rothschild a vezetéknevem és igen, árérzékeny vevő vagyok. Nem óhajtok beletenni 5 dobozzal (!) egy desszertbe.  Egy magyar nő vagyok, aki szeretne valami finomsággal kedveskedni, lehetőleg annyi befektetéssel, ami még belefér. Megnéztem néhány videót a nagy videódobozból és amennyire emlékeztem, beleraktam ebbe a sütibe. Pár órával később ....Most hogy már bezabáltunk belőle, néhány dolgot másképp csinálnék, de első próbálkozásnak nem rossz. Szerencsére nem a keverék volt a hibás, hanem én, inkább mi, akik nem bírták kivárni hogy 3 órát dermedjen a hűtőben, még azután, hogy ki...

A péntek különleges magasságba emelkedett a szememben, eddig is megvolt a bája, de mostanság mintha ez megtriplázódott volna Az idő sajnos nem vetíti elő a "hétvége jön, uccu neki" érzést, de zsigereim és kialakuló lustaságom bizony tudja. Külön szintre került a páros kommunikációnk, ugyanis a másik kis rosszaságairól tudni és abból viccet faragni, fulladozva röhögni, mind a sok munka, mind a közösen eltöltött idő javára írható. Jó szívvel dolgozunk érte, amíg a fáradtságunkat nem a másikon, hanem vele töltjük ki. Az együtt főzős írást alapul véve, a tegnap esti vacsora sokkal jobb lett mint amikor magamban állok neki.  Számoljuk vissza a napokat, amikor végre elmehetünk valahova, ahol még hírből sem ismerik a hideget. Alig várom, hogy ne csörögjön a telefon, hogy  a sok kedves ember mellett, egy morcos vagy neveletlen ügyfél rossz kedvében sem osztozzam. Szerintem ide vág az az idézet, hogy: "Az élet nem arról szól, hogy megvárd a zivatar végét, hanem, hogy megta...

Épp a délutáni bűnös croissant portyámról visszatérve ugrott be a gondolat az agyamba. Kislyány, csináltál már te leveles tísztát? Neeem? A válaszom csak egy nagy sóhaj volt és egy konyhai kihívás ígérete. Ránéztem az interneten, hogy miből élünk.   Ott találtam ezt a gorillára emlékeztető kissé irritáló pasit, Brúnót, akinek hasznos szerepét a társadalomban egy parton lassított felvételnél többre nem taksáltam. Akinek várakozásaimmal ellentétesen boszorkányosan ügyes keze volt és látszik rajta, hogy ért a szakmájához.  Ő készített croissant, ami olyan duci, majd kicsattan. (Mint amilyen én leszek, ha sokra csábulok el.) Ez mondatta velem azt, hogy megpróbálkozom a dologgal. A leírt ígéreteknek számomra nagyobb foganatja van, mert számon kérhetőek. Mint ahogy a család életünk elkövetett hibáinak legmakacsabb felemlegetői, úgy a hoppon maradt olvasó is tetteket fakaszthat egy sumákolásra hajlamos amatőr írogató beígért receptjéből. A megvalósításig legyen itt néhány ...

Úgy kapaszkodnék ebbe az utolsó szabadnapba, mint az utolsó szalmaszálba. Mert megint kicsúszott a kezeim közül a hétvége, még némi rásegítéssel is. Nem bánom, nem oktalanul, haszontalanul telt el, viszont bosszantó rájönni, hogy nincs látványos eredményem, amivel kihúzhatom magam. Viszont itt van nekem egy örök optimista, tevékeny emberem, aki megszólal a céltalan hülyeségemre , hogy: még csak a hétvége 70%-a telt el! Így, a többi harminc még lehet nyomot hagyó. Ilyenkor elszégyellem magam és elkezdem tervezni, miként lehetnék jobb. Mivel tudnám elérni, hogy ne azt lássam a bizonyos pohárból, hogy lekortyoltam a 70%-át, hanem hogy még mennyit ihatok ki belőle? Nem tudom, hogy tanulható e az optimizmus, legalább annyira tanulható, mint a sipákolás és sopánkodás. Mikor írjuk be az agyunkba ezeket a mintákat?