Le Café de Capucine

A szerda mindig az a mélypont a hétből, amikor az iskolában a borzasztó (számolós) óráim tömbösítve voltak, főiskolán a traumaértékű tipográfia, ahol nem tudtad, hogy a következő percekben piedesztálra emelik a munkád, vagy elrettentő példaként mutogat rád a művészúr a maga teátrális modorában. Akárhogy is mondta Marquez, hogy számára a csütörtök egy haszontalan nap, amikor még meghalni sem érdemes, tévedett. A szerda a kilógó, macskás nő a páros napok között, az ő kezét senki nem fogja meg.  Lehetne, hogy egyezményes jellel bemutatnék ennek a rossz időnek, a beázott cipőmnek, mindennek, amire csak csóváltam ma a fejem, de neeeem. Hagyom, hogy magam alá gyűrjön, mert nem lehetünk mindig cukormázasak és jelenleg ténylegesen csak arra vágyom, hogy egy kávéval bevackoljam magam mikor hazaértem. Ahogy anyukám mondja, vannak tevékeny és lusta napok. Hozzátenném: tevékeny napokon a pörgést, lustákon a döglést élvezd.    

Ez a recept...Jaj Istenem egyszerűen: mhhmmm volt. Olyan befejezést adott a napunknak, hogy azóta is becsukott szemmel emlékezem rá. Olyan típusú élményt ad a halandónak, hogy visszanyeri az életkedvét, hiába van front, amitől szétrobban a feje, hiába törte fel alattomos módon a sarkát cipő, amibe volt bátorsága reggel elindulni. Semmi nem számít ilyenkor, csak az étel. A blog címe sejteti, hogy a lehető legbelső szívkörben van nálam a francia kultúra, nem, nem a Versailles-i udvar kényeskedése, a hatalmas rizsporos parókával, ahol XIV. Lajos arany tetőpiszkálóval vakarta viszkető, mosdatlan fejét. Nem, engem Zola Párizsának gyomra, Flaubert Normandiája piszkál. Mit ettek azok az emberek, hogy ettek, jót ettek e? Lehet hogy itt is voltak problémák a higiéniával, viszont nem takarózott senki a jólöltözöttséggel és "papmuccal". Ezek az emberek, zöldségesek, kocsisok, prostituáltak igazán éltek, sokszor rosszul, de nagyon találékonyan. Így alakult ki a bisztrokonyha. Ami o...

Egy recept bevezetőjének szántam ezt a néhány gondolatot, de úgy meghízott, hogy szócséplésnek érezném belekezdeni más témába, rájöttem, hogy annyira szeretném elmondani, hogy külön is megállja a helyét. A gondolatmenetet egy vicces kiszólás indította el, amin nagyon jót nevettem. Így szólt: „Jaj asszony, olyan jót főztél ma, esküszöm, nem váglak le!” Elöljáróban tudni kell, hogy kikérem magamnak, hogy így nevezzenek. Viszont a családunkban van egy ilyen közjáték minden vasárnapi ebéd alkalmával, amikor valaki ezt mondja anyukámnak: Olyan jó volt az ebéd, mára is megszolgáltad a kosztot és kvártélyt. Holnapig maradhatsz. Ha a komolyság kevés hangja vegyülne egy ilyen megjegyzésbe, valószínűleg nyújtófával kapna a bokájára, de egy madréval nem illik packázni.   Barátom erre reflektált és tovább ment, amikor nem csak az elbocsátásommal, hanem a felnyársalásommal viccelődött. Olyan jól jött ki, hogy fapi##a, aki ezen megsértődik. Jókai is megmondotta, hogy a egy férfihoz...

A napokban jelenésünk van és mivel mással lehet emberek között kialakítani a közvetlenséget? Úgy bizony egy mosollyal! Viszont, hogy a mosolyunk tartósnak ígérkezzen, rá kell segíteni valami olyan kis kedvességgel, amiről beazonosíthatják a személyt. Ez a dolog, olyan ami ellenállhatatlan, egy harapás, ami mindenki szívét megdobogtatja és kinyújtja a kezét egy újabb falatért. Az eddig ismert sütemények között egyre ráillett ez a leírás. Nem pogácsa, de sós, sajtos és nem rászórt, apróka, de nem semmi. Ezt a sós kekszet most húsvétkor készítette el anyukám és annak ellenére, hogy az eredeti recept nem ismeri a szívinfarktus kockázatát (2 egész margarint írt, ember az FÉL KILA) abszolút siker volt, a zsírossága ellenére. Már akkor elhatároztam, hogy valamit kezdünk ezzel a recepttel. Nagynéném megjegyezte, hogy ezt a receptet és az akkor készült fotókat nem láthatja e viszont a blogon, de más tollával és munkájával nem ékeskedem.    Néhány dolgot megváltoztattam rajta, íg...

Újonnan visszakerültem a dolgozók világába. Eddig is tettem a dolgom, minden háttérmunka az enyém, amivel előmozdíthatom a gyors és meg merem kockáztatni hozzáértő ügyintézést. Viszont továbbléptünk ezen. Imádom a munka bejáratott ritmusát, amikor rutinod van. Egy hamisítatlan buzgómócsing vagyok, így boldogan rendezgetem az asztalom, csilingelő hanggal válaszolok a telefonokra, mosolyogva írom fel a naptári hatàridőket. Egy a baj. Nincs ingerem és erőm este írni, főzni és álmodozni. Welcome kedves naíva a való világban! De idővel olyan acélos leszek, hogy végigsütöm az estét, mégis friss leszek és nem ájulok bele a kávémba. Addig türelem...

Azok a gyerekek, akik fogékonyak arra, hogy a földet túrják, szeretik az állatokat, szinte biztos vagyok, hogy 93'-ban régészek szerettek volna lenni. Nálam ez a huncutság egészen sokáig tartott, sőt ha belegondolok, még most is benne ülök, régi épületekkel foglalkozom, helytörténészek beszámolóit hallgatom szájtátva, vagy spontán kincskereső túrára indulok a falunk határába. Szóval azok, akik kinőttek belőle, már csak nosztalgiával gondolnak erre a filmre, minden filmes illuzió legnagyobb kezdetére. Itt nem miniatűr godzilla mozog a játékvárosban...nem, nem. A monumentalitásában volt lenyűgöző, mert akkor még azokat az állatokat meg kellett mintázni, mozgatni, 91-92-es computer technikát hívhattak segítségül...elképesztő volt látni ezt gyerekfejjel. Ezért mentünk el tegnap megnézni a moziban. Nem is gondoltam, de Debrecen művészfilmeket játszó mozijában az Apollóban talált az én kedvesem helyet és milyen jól keresett! Valentin nap óta mondom neki, mert akkor láttuk a bemutatójá...

Az alábbi életigazságot a Micimackó írója A.A. Milne mondta. Rögtön megtetszett ez a kis semmiség, mert eszembe jutott egy régi régi történet. Elfelejtődött, de ez az idézet felhozta az emléket. Úgy történt, hogy egy napon, amikor a kicsi énem elindult az iskolába, nagyjából 93' tavaszán, boldogan, szökdécselve, mert ez a nap nem olyan volt mint a többi. A kezemben volt egy szépséges léggömb, amit apukámtól kaptam. Jó gyerek módjára, fel akartam vinni az iskolába, hogy eldicsekedjem vele. Józan eszem nem tudja ma már megmondani hogy az első 2 perc után mit csináltam volna vele, mikor odaérek, valószínűleg nem érte volna meg a nap végét. De az életem sohasem az ésszerűség szerint működött, 6 évesen főleg. Nem lett happy-end a vége, az első utca végén kidurrant. Ennyi év után nem tudom, hogy görbült e a szám, hogy megsirassam, de ismerve magam biztosan. Lassan de biztosan harminchoz közeledem, de még mindig emlékszem a színére és arra a boldogságra, hogy szökdécselve mentem is...