Le Café de Capucine

Annyira jó ez a mai nap! Mikor ma fel akartam hívni örömujjongásban a páromat, hogy milyen jó dolog történt velem...elnyúzott hangon beleszólt szegény: Fontos? Arrafelé, sajnos nem süt annyira a nap.   Ha jobban belegondolok, nem fontos. Nem jöttem rá az időgép működési mechanizmusára, nem tört ki háború és még most sem tudom, mikor jön ki elérhető áron a vízzel működő autó. De mindenesetre, mikor birka türelemmel vártam az előttem lévő 50 sorszámra/emberre a postán (munkaidőben ennyi ember), odalépett hozzám egy bácsika és a kezembe nyomta a szelvényét, amit éppen akkor csippantott fel a rendszer és már mehettem is az utamra. Eszembe jutott egy film, amikor a gyerekek azt a feladatot kapják az iskolában, hogy tegyenek valamit, amivel jobbá tehetik a világot. Ott van egy kisfiú, akinek az az ötlete támad, hogy ha egy kéretlen szívesség viszonzása az, hogy tegyenek jót egy másik emberrel. Beindítja a rendszert és ha döcögősen is, de el tudja hitetni a megkeseredett életekkel azt,...

Az angolórákon oly sokszor emlegetett "Daily routine" olyan kétélű fegyver, amiről azt hisszük, hogy kell nekünk, értünk van, hogy mértéket szabjon a napjainknak. A rutin nagypályása: feleség az ötvenes évek Amerikájából. Amilyen boldogan vetjük bele magunkat abba a jóérzésbe, hogy megtaláltuk a számításunk, mederben folyunk, úgy el is hatalmasodik és idővel megfojt és elodázhatatlanná teszi azt a lépést, hogy valamit változtassunk az életünkön. Úgy mint: nem nézegetni céltalanul állatos videókat, hiába aranyos, nem visz előre, fél órát merengeni a kávém felett (a semmi doboz nem ilyen időigényes), teaivással és képregény olvasással elodázni az utált mosogatást...stb. mindenkinek megvan a keresztje, nem kell bemutatni a sötét oldalt. Mint a takarítás: ha kihordjuk a szemetet, beleülünk a tér közepébe és örülünk a ürességnek. Most talán megtölthetjük néhány értékes dologgal, az eljövendő sok salak mellett.   Jack Canfield mondta, hogy egy egészségesen működő ember olyan...

Mostanában furcsa perverziónak hódolunk. Szó sincs fojtogatásról, gúzsba kötésről, csupán napról napra tudatosan borzoljuk az idegeinket egy sorozattal. Az, hogy aberrált viselkedésként gondolok erre amiatt lehet, hogy az sem zökkent ki nézéséből, hogy napok, sőt hetek óta kimerült vagyok, egy kitalált világ miatti pánikban töltött éjszakák miatt. Kérdezem magam, hülye vagy kislyány? Kell neked ez a feszkó? Hogy a fenébe ne, amíg nem tudom mi lesz a vége. A 15 éves unokahúgom próbált mutatni belőle még tavaly egy részt, de 2 perc után úgy szaladtam ki, mintha kergetnének.   Ugyanolyan puding vagyok, mint egész életemben mindig, a látóteremet bolyhos cicáknak, kiskutyáknak, egyszarvúnak, süteményeknek, kastélyparkoknak, cilinderes Mr. Darcynak kell megtölteniük ahhoz, az álmom zavartalan legyen. Mindenesetre, már a hangulata miatt érdemes nézni, a "Walking Dead" nevű sorozatot, ott olyan fontos kérdésekre kapjuk meg a választ (amit fel sem tettünk) a világvégével kapcsolat...

Most ismerkedem újra meg Debrecennel. A modern vonalvezetés, a koncepció, az ideológia szerint való építkezés lebutított formájaként tanultunk annak idején a szoc-reálról. Természetesen nem vitatom az éra képzőművészeinek érdemeit, akármilyen csillag alatt is alkottak, a szakmai felkészültségüket nem lehet megkérdőjelezni. Ha csak a helyi dolgoknál maradunk, Domanovszky Endre hatalmas falfestményére/muráliájára gondolok ami mindig el tud foglalni hogy rácsodálkozzak, ha a vonatot várom a debreceni (méltánytalan kicsúfolása a elődjének) pályaudvarán. De már csak emiatt a dupla, kapart (igen, a színek a különböző mélyen lévő vakolatrétegek visszakaparásakor keletkeznek) kép miatt is érdemes elviselni a környezetét. Ilyen régi pályaudvar mellett a mostani: 2 lábbal taposás Eddigi működésem itt nem tette lehetővé, hogy jobban beleássam magam a város történetébe. Mit beleássak, nem akarok nagyképűsködni, szinte semmit sem tudok róla. De hogy mennyire "level 1" vagyok,...

Az idős emberek bölcsessége, éleslátása. Ahogy a kedves szokta mondani: neki már nincs ideje játszmákra, világosan kell fogalmaznia.

Reszeljük le a káposztát, a kolbászt szeleteljük fel és olvasszuk ki a zsírját, a végén szedjük ki és tegyük félre. A káposztát tegyük a kimaradt kolbászzsírba és fedő alatt pirítsuk kis lángon. A frankfurtit szeleteljük fel, majd adjuk a káposztához. Időnként megkeverve főzzük puhára.Sózzuk, borsozzuk. A leveles tésztát nyújtsuk ki olyan vékonyra, hogy kibélelhessük vele a sütőformát. Előtte vékonyan vajazzuk ki. A leveles tészta miatt fölösleges, csak megszokásból. Az összekevert tölteléket borítsuk bele a formába. Egyengessük el. A lelógó tésztát vágjuk le, ha van kedvünk kinyújthatjuk és csinálhatunk rácsot. Jómagam spirál alakban bevágtam és úgy tettem rá. Azt hittem jobban mutat majd a végeredményben, de nem tudott olyan szépen megpirulni, mint az oldala. Nem kockáztattam, hogy a túlsütés miatt megégjen.   A tejfölt a dijoni mustárral és kevés őrölt borssal keverjük össze, majd öntsük a káposzta rétegre. Utolsó simításként rátettem a ropogós kolbászdar...

Ha jól emlékszem egy római villa urbana festménye: Primavera Vagyis, néhány nap tavaszig. Gyér olasz tudásom frissítésre szorul, de hiszem, hogy ezen szavaknak ereje van.  Már a kimondásuk is hozza azt a gyönyörű napsárga toszkán hangulatot. A napsütés, a fagyoskodásból feléledő rozmaringom az ablakban kétséget sem hagy afelől, hogy most már végre a szekrény mélyére dobhatjuk a téli csizmát, a kalodaként hordott nagykabátot...természetesen sátáni kacajjal kísérve. Tegnapi tavaszi nagytakarításom ugyan nem volt olyan alapos, ahogy az ember édesanyja rákérdez (azt kimostad, azt eltörölted?)...viszont elsőnek nem rossz.  Ha este kimegyünk, nem fázósan siető, hanem futó embereken akad meg a tekintetünk, amint éppen a szilveszteri fogadalmukat teljesítik. Néha nekünk is jó lenne egy kevés, mikor csak ezekre a "kis" dolgokra kellene koncentrálnunk. De nemsokára itt az április, amikor kiharcolt, "kuponos", blogírós utazás nyereményem valós élményekre cserélhetjük- ...