Megértem Edward Nortont
Vagyis a karakterét, aki szerepelt a Harcosok klubja című filmben. Az általa eljátszott figura álmatlanságtól szenved. Ő a kisstílű élete miatt szenved, én a saját kisstílű környezetem miatt. Siratom a gondatlan diákságot.
Sohasem gondoltam volna, hogy ténylegesen létezik stressz és az én kis öntudatos és jól kigondolt életembe beférkőzhet ez. Most azért könyörgöm minden este lefekvéskor, hogy a következő napom csak kicsivel legyen elviselhetőbb. Fizikai jelvényei ennek az új állapotnak, hogy a jobb tenyeremben véres körömvágatokat találok, mikor futólag ránézek óra közben. Óvodás reflex, ha erőlködsz, önkéntelenül összeszorítod az állkapcsod, a kezed, az izmaid, emlékeztetned kell magad otthon, hogy oldozd fel a kötést.
Mikor minden ételadag túl nagy és csak arra tudsz gondolni éjjel forgolódva, hogy már csak 4 órád van felkelésig, pedig időben lefeküdtél. Mereszted bele az éjszakába a szemed és nem hiszed el saját magadról, hogy egykoron normálisan éltél.
Lassanként változik a világ és idomulok hozzá, lelketlenné és keménnyé kell válnom, hogy ne nyomjon maga alá. Ennek ellenére nem lehetek megalkuvó abban, amiben hiszek. Nehezebb fecskeként a júliusi nyárra és a napfényre apellálni január végén. Még nem jöttem rá a módjára, de keresem.
Tényekben elmondva, rajz művészettörténet szakos tanárként olyan akadályokba ütközök, ami nem a „mai fiatalok” hibája. Szegények produktumai ennek az egész gondolkodásnak, amiben az emberek felnőttek az egyéniség kultuszának időszakában, 1989 óta. Mint amit egyik tanárom mondott: „a musztángokat kiengedték a karámból és a nagy tér nem szabadságra és saját utakra késztette őket, hanem arra, hogy megkergüljenek és össze-vissza futkossanak”
Olyan okosnak, sikeresnek érzed magad mikor fiatal felnőttként érnek az első sikerek abban, amiért a lelked, odáig és vissza van. Úgy érzed, hogy valami fontosra lettél hivatott.
És akkor a világ reagál rád.
