Le Café de Capucine

Jelenlegi helyzetemre ezt találtam a legkifejezőbbnek. Csak rakódnak egymásra a különböző teendők, te csak sodródsz és észre veszed, hogy idővel csak a lábad és nem az ambíciód visz egyik helyről  a másikra. Olyan rosszak vagyunk mi, emberek. Siránkozunk, lamentálunk az élet sivárságán, ha nincs más dolgunk és sóhajtozunk, ha az kamatostól átfordul. Mostanában az a napom fénypontja, ha vízszintesbe helyezem magam és belezuhanhatok az ájult alvás fázisába, mégis előtte örömömre szolgál, hogy a telefonomba beírhatom a másnapi teendőimet, egyensúlyozhatok az időpontok és helyszínek világában. Hétköznapjaim fáradhatatlanok, hétvégéim sűrűk. Mégis már alig várom, hogy belekezdhessek a bakancslistám további tételeinek megvalósításába. Kérdezgetik tőlem, mi értelme annak, hogy ennyi papírom van, hogy nyelvet és szakmát tanulok? A válasz egyszerű: igény egy olyan életre, aminek szellemi tartalékait saját erőből töltöttem fel. Miért ne ugranám meg minden potenciális lehetőségemet az életb

Most, amikor erre a hétvégére kikiáltották, hogy bizony készüljünk fel a világháborús téli orosz filmjelenetek külső jegyeire. Bizony, bizony sorba fogunk állni a kenyérért, ami forrón akar kiugrani a kezedből, amíg hazaviszed és lovacska módjára kell a lábaidat emelgetned a mély hóba, hogy haladj. Hogy most tényleg nem vehetsz fel magassarkút, esetleg nyaktörés terhe mellett. Hogy nem számítsunk arra, hogy valahova eljuthatunk és minden folyó ügyletedet szakítsd félbe, ember, aki élve akarsz kikeveredni innen.  Jelenlegi élethelyzetem sűrűségét tekintve ez a pár nap hószünet igazán sokat jelent egy sűrű vizsgaidőszak, egy nyelvvizsga és egy idegőrlő munkahely kipihenéseként.  Én vagyok csak Robin Scherbatsky, aki direkt azt mondta a new yorki hurrikánra, hogy: "Just a golf time!"? Igen is örülök neki, hogy dobálhatom a kutyámat a hórakásokba, hogy havat lapátolhatok, hogy végre igazán fel kell öltöznöm, hogyha kimegyek, mert nem csak játszásiból van hideg, hogy télen igazá

Ez az írás lehetőséget ad arra, hogy így emlékezzek meg erről az egykoron mutatós lakhelyről.   Rá akarok mutatni tágabb hazám, Hajdú-Bihar Megye, azon belül Debrecen egy számomra kedves pontjára. Nem szándékom adatokkal, tényszerűen bemutatni ezt az épületet, nem is tudnám, hiszen kevéssé veszik számításba a létezését. Viszont annyit megengedek magamnak, hogy a nevét és alapvető adatait belefoglalom ebbe az írásba, az ismeretterjesztés kedvéért. Lakói után Vértessy-kúriának nevezik, bár a környékén csak „a kastély” elnevezés dívik. Szakértők Ybl Miklós munkásságához rendelik terveit. Gyerekkorom óta figyelem azt, ahogy évről évre felismerhetőségét veszti el ez a kúria. Néztem, ahogy elhordják építőelemeit és számolgattam boltíveit, ablakait, mert nem voltam benne biztos, hogy legközelebbi ott jártamkor is ott lesznek. Ahogy egykor impozáns homlokzatát nézi az ember, Krúdy vagy Molnár Ferenc regényalakjait rendeli gondolatban oda. De már csak a pőre, tető nélküli, omladoz

Baleknek gondolnád azt az embert, aki megsirat és haza akar vinni minden kóbor állatot? Pedig én ilyen vagyok. A saját családom már egészen elfogadta ezt a "defektem", de ha idegen emberek szemébe nézek, mikor éppen eme hullámvölgyben próbálom magamra erőltetni a társadalom által elvárt pókerarcot, akkor megdöbbenésbe, szinte rosszallásba botlom. Miért vagyok gyengébb emiatt?  Egyenesebb háttal és mosolyogva mész tovább az utcán, ha tudod hogy egy másik élőlénynek meghosszítottad a szerény életét egy marék étellel, vagy azzal, hogy vizet hozol neki valahonnan és kiöntöd elé, mert látod a szemén, hogy szomjas. Az, hogy egy állatnak segíthetünk, minden plusz utánajárást megér.   Az ok, amiért ilyen nem túl kellemes témába belekapok az az, hogy egyre több kóbor kutyát látok a pici városomban, Berettyóújfaluban. A legutóbbi esetben éppen akkor találkoztam egy ilyen kutyával, amikor a heti bevásárlás tételeit raktam be az autóba. Életrevaló kis állat, jegyeztem meg magamban, val

Vagyis a karakterét, aki szerepelt a Harcosok klubja című filmben. Az általa eljátszott figura álmatlanságtól szenved. Ő a kisstílű élete miatt szenved, én a saját kisstílű környezetem miatt. Siratom a gondatlan diákságot. Sohasem gondoltam volna, hogy ténylegesen létezik stressz és az én kis öntudatos és jól kigondolt életembe beférkőzhet ez. Most azért könyörgöm minden este lefekvéskor, hogy a következő napom csak kicsivel legyen elviselhetőbb. Fizikai jelvényei ennek az új állapotnak, hogy a jobb tenyeremben véres körömvágatokat találok, mikor futólag ránézek óra közben. Óvodás reflex, ha erőlködsz, önkéntelenül összeszorítod az állkapcsod, a kezed, az izmaid, emlékeztetned kell magad otthon, hogy oldozd fel a kötést. Mikor minden ételadag túl nagy és csak arra tudsz gondolni éjjel forgolódva, hogy már csak 4 órád van felkelésig, pedig időben lefeküdtél. Mereszted bele az éjszakába a szemed és nem hiszed el saját magadról, hogy egykoron normálisan éltél. Lassanként változik a vil

Olyan erősen akartam mindig azt, hogy ne legyek tanár. Kapálóztam ellene, megvettem, mégis, betolakodott a tanár lét a bőröm alá. Ez a hétfő volt az első napom itt, egy random középiskolában, valahol Kelet-Magyarországon. Eddig a középiskolás létet, emlékeimből mint egy fekete lyukat, próbáltam kiirtani. Most a másik oldalra álltam és fura, nagyon fárasztó, de érdekes érzés. A sok egyen viselkedést, röhögést, nyerítést, sugdosást néhol töri meg az értelem hangja. De számomra az a fontos, hogy még létezik, légyen bár veszélyeztetett faj.      Bizakodó vagyok.

Vágyom utazni. Nem irthatom ki magamból az örök menés gondolatát. Elég ehhez egy távoli emlék, egy megivott jó olasz kávé, egy idegen szó, melyet oly ízesen tudsz mondogatni, mindegy ha nem is helyes. Franciaország és a St. Honorat sziget mindig a levendulaolajról jut eszembe, amivel esténként kenem be az arcom. Mindig visszagondolok a szerzetesekre akik kertészkedtek abban a földi paradicsomban, a tenger és levendula illatával körüllengve. Vakít a júniusi nap, ciripelnek a kabócák, tűleveleken lépkedsz és a legnagyobb vágyam ott és akkor az volt, hogy ne velem induljon vissza a hajó Cannes-ba. Eddigi utazásim során, sohasem vettem feliratos pólót, nem etettem galambot a St Marcó-n, nem voltam kiéhezve egy kis "hazai" Mc.Do-s kajára, nem béreltem sokad magammal gondolát, hogy aztán szidjam milyen drága volt, mint a legtöbb turista, akik általában megteszik ezt mikor Velencébe látogatnak. Hűtőmágnest és képeslapot is csak kötelességből vettem, mert tudtam, hogy elvárják t