Sajnálkozás a legszebb disznó hizlalda felett

Ez az írás lehetőséget ad arra, hogy így emlékezzek meg erről az egykoron mutatós lakhelyről.  

Rá akarok mutatni tágabb hazám, Hajdú-Bihar Megye, azon belül Debrecen egy számomra kedves pontjára. Nem szándékom adatokkal, tényszerűen bemutatni ezt az épületet, nem is tudnám, hiszen kevéssé veszik számításba a létezését. Viszont annyit megengedek magamnak, hogy a nevét és alapvető adatait belefoglalom ebbe az írásba, az ismeretterjesztés kedvéért.

Lakói után Vértessy-kúriának nevezik, bár a környékén csak „a kastély” elnevezés dívik. Szakértők Ybl Miklós munkásságához rendelik terveit.

Gyerekkorom óta figyelem azt, ahogy évről évre felismerhetőségét veszti el ez a kúria. Néztem, ahogy elhordják építőelemeit és számolgattam boltíveit, ablakait, mert nem voltam benne biztos, hogy legközelebbi ott jártamkor is ott lesznek.

Ahogy egykor impozáns homlokzatát nézi az ember, Krúdy vagy Molnár Ferenc regényalakjait rendeli gondolatban oda. De már csak a pőre, tető nélküli, omladozó falakkal találkozunk. Még ebben az állapotban is olyan bájos részletei vannak, amik meg tudják fogni a szépre nyitott szemlélőt. A vakolat leesett, előbukkantak azok a gyönyörű téglarakási részletek, amelyre a mesteremberei büszkék lehetnének mai napig. Vallom azt, hogy a tervező nagyságát példázza, hogy még hiányosan is esztétikai élményt nyújt a munkája.   

A Vértessy család téglaégető üzemének szomszédságába építtette lakhelyét, írásom szereplőjét. A történetüket olvasva egy olyan család lehetett, akik képesek voltak mindenben a pénzügyi lehetőséget meglátni. Debrecen évszázadok óta kapcsolódik a kerámiához, így nem meglepetés a gyár specifikuma. Viszont az ötlet, hogy a kitermelt agyag után maradt gödröket a város szemétlerakójaként használják fel busás díj fejében, vagy sziksós fürdőként strandot üzemeltessenek, arra mutat, hogy igencsak dörzsölt üzletemberek lehettek.

Talán túl is lépik a szemétlerakó létesítéssel a személyes etikai normámat, főleg, hogy a közvetlen közelben emberek dolgoztak, szórakoztak. Elgondolkodtam rajta, hogy 100 évvel ezelőtt még nem beszélhettünk olyan lakossági szemétről, ami ne bomlott volna le, hiszen akkor a műanyagok nem tették olyan tartóssá. De a szemét 100 éve is szaglott és jó pénzért, a méltóságos úr és famíliája, nap mint nap szagolhatták leleményük gyümölcsét.

A második világháborúban német katonaszállás volt, amit a bevonuló orosz csapatok nem kíméltek, bombatalálat érte.  A disznó hizlalda funkciója a címben nem csúfolódás, nem szenzációhajhászás és csak kissé túlzás. Ugyanis nem a malacok éltek e falak között, hanem gondozóik az államosítást követően. Nem füllentettem olyan nagyot, ugyanis az épület körül volt ténylegesen erre rendezkedtek be az egyik 5 éves terv keretében. Mikor először olvastam erről, annyira szomorú és ostoba volt a társítás, hogy szinte komikusnak hatott.

Megértem, hogy ez volt a direktíva, megértem, hogy megvetették a magánzók, főleg egy téglagyáros család életszínvonalának körülményeit, de ez számomra egy válogatott megtorlás azokért a bizonyos „boldog békeidőkért” amikor a gyár fénykorát élte.  

Az utolsó családtag 1955-ben hagyta el kis szobarészét, ahol megtűrt személyként kellett élnie.  Az állatgondozók után szociálisan rászorulók otthona lett. Ha úgy vesszük ezt a tulajdonságát mai napig megtartotta, viszont a mostaniakat nem rendelte oda senki sem.  

Környéke, röviden Debrecen vadonja lett napjainkra, költőnek vagy szónoknak kellene lennem, hogy ne olyan tájként fessem le, ahol ne forgathatnának le egy II. világháborús filmet tereprendezés nélkül. 

Első alkalommal 20 év után jártam ott, pedig számtalanszor vitt arra az utam autóval. Nem a nemtörődömség miatt vártam ennyit, egyszerűen, ha ott gyalog vagy, mindenre fel kell készülnöd. Sajnos nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy testközelből láthassam az épületet, végigjárhassam lecsupaszított termeit, mert jelenleg egy hajléktalan közösség lakja.

Felháborodva találtam olyan internetes oldalt, ahol a mániákus jelölttégla gyűjtők dicsekednek egymásnak onnan elhozott szerzeményeikkel. Nem elég, hogy az élelmes fosztogatók minden pénzé tehető dolgot elvittek onnan, utánuk jönnek a kedvtelésből ténykedők.

Lassan, de biztosan a körülötte lévő ipari, külvárosi táj megfojtja.  A telek határai zsugorodnak, ahogy szélesítik az utakat a nagyobb elkerülő forgalom érdekében és jó falusi szokás szerint minden szántáskor a területből egy-egy méterrel nagyobbat kanyarítanak ki.

Egykor kellemes kertje és gyógyvizű tava helyén, amit megnyitott a tulajdonos az embereknek, nyáron fürödni, télen korcsolyázni, már elvadult, derékig érő gaz nő.

Ez a lehangoló látvány fogadja a vonattal városba érkezőt. Nem szándékom általánosítani, mégis óhatatlanul, ez az épület a számomra a toposz, ha a város régi értékekhez való viszonyulására gondolok. Mert hiába építenek új és nagy épületeket a kortárs igényeknek megfelelően, nem mondhatja magát egy város sem haladó szelleműnek, ha csak az előre a buldózerrel jelszavát kántálja.

Hogyan lehet akármely város nyugodt afelől, hogy „csak” a jelenét adhatja az utókornak, míg a múltjáról megfeledkezik és hagyja, hogy összedőljön?  Ez az utólagos nemtörődömség nagyobb károkat okozott, mint a világháborúk és az államosítás mindent beolvasztó gépezete.

Az évek során sajnos a negatív véleményem egyre újabb és újabb tápot kaphatott, bár mondanom sem kell, ez az igazság nem tölt el elégtétellel.

Azért, hogy ordítóan nagy valótlanságot ne írjak itt le, mintegy igazolásnak utána néztem a közelmúltban megírt sajtóban. Arról értekeztek örömmel még 2006-ban, hogy műemlék védelem alá helyezték, sőt, felújítását tervekben elfogadták. Sajnos az újjáépítésért szerveződő tevékenységnek is be kell látnia, hogy hiába invesztálnának súlyos összegeket a restaurációba, ha a környék nem érett meg ilyen kulturális tanulságtételre.

Természetesen nem az emberekkel van bajom, hanem azzal, hogy az egykori uradalmi birtok mára a beépült és iparosodott környezet része, hogy ha ezzel a dologgal elkezdik a munkát, akkor nem állhatnak meg, alakításra szorul a környék is.

A másik probléma, amit látok, az az, hogy szépen felvezették, hogy rendezvény központot és irodaházat szándékoznak létesíteni, csakhogy nem praktikus abból a szempontból, hogy teljesen kiesik a város életéből, nem véletlenül, hiszen nem erre épült.

De ha ezen a hiányosságon felülemelkedem és használhatónak titulálom, akkor is visszakanyarodhatunk az első hibához, mert hogyan várható el a kellemes közérzet egy tárgyaláson vagy foglalkozáson és produktivitás egy olyan munkahelyen ahol 50 méterre húz el a vonat naponta számtalan alkalommal, nincs buszközlekedés fél kilométeren belül, sem közvilágítás, az utak pedig siralmas állapotban vannak?

Végül a jog tekervényes szabályai megtagadták az munkálatok elkezdését, így, mint egy nem kívánt terhet dobálják egymás között a nagyobb építőipari vállalkozások. Viszont az idő csak telik, telik, és egyre kevesebb menthető meg belőle.      

Akárhogy is, laikusként, naivan annyit szűrtem le ebből, hogy annak idején mikor megépítették, pontosan tudták, hogy mire és hogyan akarják használni ezt az uradalmat, mert az igényeik szerint épült. Elhagyták otthonuk, így a történelem szükség szerint felhasználta.  A kortárs tervezés adhat neki új funkciót, de ez akkor is az marad, ami volt: egy impozáns családi ház az egykori nagy birtokon.