Le Café de Capucine

HelyszÍn: Debrecen, szombat reggel. Sétánkat ez a kis kurtizán szakította félbe, utána felbukkant a macska is. Há, elsőre is a macskáról beszéltem, ugyanis odasétált hozzánk és én, mint önkéntes állatgyomrozó (kedves értelemben) azonnal állományba helyeztem saját magam. Ilyenkor csak remélem hogy a másik félnek is jó. P. kapott már el olyan képet, ahol a megölelt állat leolvashatóan ezt jelzi a szemével: -"Remélem gyorsan futsz, mert ha elkaplak véged." Ezen hahotázva nevettek a barátaival. Amíg nem lesz saját, beérem az utcán sétáló és az ügyfelek állataival. 

Azt gondolom érdemes lenne felkeresni a címet. Bár amit megmutathatnak, azt már megtették. Forrása Eddigi nyaralásaim külhonban, valahogy sohasem kötődtek a nyaralás témaköréhez. Amíg a család végtelenítve tudott fürdeni én meguntam fél óra alatt, azóta kitanultuk a rendet: család fürdik, én magányos fotótúrákon élvezkedek, középkori városrészeket figyelve. 17 évesen Horvátországban voltam először külföldön és egyből beleszerettem a régmúlt sikátoraiba, ahogy a forró, naptól hevült falszakaszok és a hűvöset ásító árkádok váltakoznak, közben a kezem azokat a köveket érinti, ami 800 éve is ugyanezen a helyen voltak. Ez számomra az egyik legnagyobb bűvöletet okozó dolog az életben. Mindig, mikor elsétáltam egy csak falaiban ép, elhagyott ház mellett és elképzeltem, ahogy a durva falakat süti a nap és a szürke kövek elé egy kényelmes égszínkék kanapét húzok. A rég leszakadt tetőt felváltja egy új szerkezet, egy tetőablakkal, ami alatt a szobából nézhetem a csillagokat. Nézhetném a

A rendhagyó lakhelyek sorozatom x-dik részében a lakhatásra alkalmas hajó keresésem osztom meg a nagyérdeművel. Mindenek előtt leszögezem: nem tudom hogyan lehet egy hajóban elképzelni a családi életet. Legalábbis nem úgy ahogyan először találkoztam a témával még réges-régen Lyonban. A Rhone parti sétányon magányos postaládák álltak közel a folyóparthoz. Nem tudtam mire vélni, de amikor közelebb mentünk, akkor láttam meg a kövezett kis utakat, majd a lépcsőt egészen a hajótestig. Józan paraszti ésszel azt gondoltam, hogy mekkora hülyeség, éppen a röghöz kötéssel lenyisszantották a dolog szabadság illúzióját. Ahol már postaládád van, ott vagy és kész. Belegondolva: gyerekeid vannak, iskolába kell járniuk, te dolgozóban vagy. Egyszerűen nem teheted meg azt, hogy felhúzd a horgonyt és végigcsordogálva a folyón kiköss máshol. Nem vagy Johnny Depp féle vándor cigány a Csokoládéból. Akkor miért van hajód? Egyrészt, mert sokkal olcsóbb az ára és a fenntartása mint egy azonos négyzetméter

Talán a Myfair Ladyben találkoztam először ilyen kis megbújó föld alatti alkalmatosságokkal, sous terrain-ekkel. Londonban volt szerencsém annyit látni belőlük, hogy teljesen beléjük szeressek. Nem mondhattam rájuk sem azt, hogy sötétek, nyirkosak vagy egészségre károsak lennének, csupán egy 10 milliós metropolisz egyik tradicionális válasza egy több száz éve égető kérdésre. Nekem ezeknek a lakások egyet jelentenek azzal az optimista gondolkodással, hogy ha az Élet megtagadta tőle a lépcsőkön feletti lakhatást, akkor úgy alakítgatja a kis lakát, hogy stílusos legyen, amije van. Igazuk van! Tüneményes. Mini kerteket, öntöttvas lépcsőket,  színes ajtókat, napfényben fürdő gyermek rajzasztalt láttam az ilyen házak környékén. Mindenhol azok a gyönyörű téglák és smaragdzöld, zsebkendőnyi kertecskék. Nem egy Twist Oliver szindróma rácsokkal és elsuhanó emberlábakkal. Ha megfelelő a vízelvezetés, egy nagyobb eső nem változtatja a lejáratot zuhataggá, a lakást pedig, tengerré. Hőszigetelé