Novemberi alázat
Mikor szembenézek valami olyasmivel, amit évek, évtizedek folyamán ott őriztem magamban, néha roskadoztam a súlya alatt bántott és emésztett és túl tudok lépni, el tudom engedni, tudok pozitív maradni, olyan boldog vagyok, elégedett.
De ahogy kipipálok egy vargabetűt, játékszintet lépek, megérek a nagyobb falatokhoz. Komolyabb dologról kell nyilatkoznom, döntenem kell vagy épp azzal kell szembesülnöm, hogy rohadtul nem járok ott az utamon, ahol az egóm gondolja, hogy tart.
Miért hordom ezt a zagyvaságot ?
A nagy mellényemnek, rá kellett jönnie, hogy nem voltam elég jó gazdája a kutyámnak.
Amikor a kislányomat hazahoztuk a kórházból, bennem megváltozott a sorrend. Most is ő van az első helyen. Nem tudja a legodaadóbb, legszeretetreméltóbb négylábú ezt egy szintre hozni. A gyerekem születése előtt tiszta szívvel hittem abban a jelenségben, amit az angolul beszélő országokban "furbaby" szőrös gyermek névvel emlegetnek, utalva arra hogy igenis lehet annyira kötődni, szeretni a kedvencedhez, hogy gyerekedként szereted.
Hát nem egészen ugyanaz, vagy velem van a probléma.
Ennek ellenére ott volt a kiskutyám, aki a házi szőrös kisbaba státuszból átvedlett a család kutyája címre. Nem tetszett neki, azóta sem fogadta el a kislányunkat, de sohasem bántotta volna, csak elzárkózott a kapcsolattól, pedig a gyerek imádja.
Eltelt a kisbabázós időszak, amikor nekem is a közös egészségügyi sétáink jelentették a szabadságot, mikor érezhettem az arcomon a szellőt abban a 20 percben amíg Emő pisilt. Amikor bizonyossá vált, hogy Z.-t műteni kell, kicsit fellélegetem titokban, hogy anyukámék befogadták ideiglenesen a kutyánkat. Amellett, hogy sajnáltam, hogy elkerül, örültem, hogy lehet szabad tere. Elegem volt a bűntudatból, hogy nem tudom azt nyújtani ennek a kutyának, amit eddig megkapott, a feltétlen, egyirányú odafigyelésem és rajongásom.
Beleringattam magam abba, hogy egy társalkodónője egy idős tacskó személyében, aki nem terrorizálja le, mert kisebb, idősebb, gyengébb mint az enyém.
De múlt héten visszaütött a naivitásom.
A szüleim felhívtak, hogy egyik este alászaladt az autónknak. Túlélte, de nem lehet tudni, megmarad e.
Vádoltam magam, hogy nem kellett volna eddig hagyni, hogy ott legyen, ő a mi családunk tagja, köztünk a helye. Meg akartuk várni a beköltözést.
Másnap elvittük állatorvoshoz, kiderült, nem tudom hogyan, hogy az a 3,5 kgos kutya úgy szaladt a kocsi alá, és úgy ment át rajta, hogy semmilyen belső szerve nem sérült, "csak" a medence csontja tört el az egyik oldalon. Kiderült, hogy a falusi állatellátás nincs arra berendezkedve, hogy kiszúrja, ennek a csivava matuzsálemnek méhgyulladása van és lágyéksérve.
Ha nem üti el az autó akkor a fenti dolgokba pusztult volna bele néhány héten, hónapon belül. Ha nem tévedek erre az infóra mondják, hogy öröm az ürömben.
Visszajött hozzánk. Hétfőn műtik, drukkoljatok neki!
Most sincs elég helyünk... De már van azóta egy szép okos nagylányom, aki megérti, hogy Emőke beteg, nem akar kéretlen látogatókat. Nem is piszkálja, csak odaszalad és 3 lépés távolságból kérdezi:
- Hogy vagy Emőke?
Tanulság: nem kell mindennek tökéletesnek lennie, csak az a lényeg, hogy egymásnak lehessünk, számíthassunk egymásra.
Őkelmének megvettem a macskakaját és azóta eszeget, fecskendőből és magától is iszogat. Már látok tőle olyan tiszta pillanatokat, hogy a szemembe néz és felkönyököl a kis párnáján. A híres szobatisztasága, amire mindig tudtam számítani, most nem létezik, megtapsolom, ha kijön valami a pelusra. Sikerként könyvelem el, hogy gondoskodhatok róla, mert ő is élni akar, talán nem veszítettem el teljesen a bizalmát.
Aznap amikor visszahoztuk a kis párnáján és beraktam arra a helyre, amit szántunk neki, azt éreztem: de jó, hogy visszajöttél hozzánk, most már minden rendben lesz.
