Zozi már az ágyban van, nem anyában - "szülésem"
Ismeritek Emil Rulez Zazi az ágyban című számát?
Mikor összeállítottuk a kiságyát jutott eszembe, hogy már bárcsak lenne ott. Most ott alszik békésen, miközben írok.
Sokszor szokott eszembe jutni a szülés és a várandósságom, ha nem is a közönségnek, magamnak írok néhány gondolatot. Ha megtalálod, akkor okulj belőle nőtársam, aki még a dolgok előtt vagy, ne balfa#@oskodd el az egészet mint jómagam. Bár ha jobban belegondolok, ez tipikusan az az élethelyzet, amire nem lehet felkészülni, mert máshogy fogod megélni, hiába olvasol el tonnányi irodalmat, akárhonnan közelíted meg az eseményt.
Az idézőjel a címben jómagam csekély szerepvállalására utal, mert nem szültem, hanem kiműtötték belőlem.
Néhány dolgot megtanultam saját magamról, ami meglepett és talán kicsit el is szomorított.
1. Korántsem vagyok, vagy leszek olyan erős, hogy természetes úton szüljek. Hiába gondoltam magamról, hogy de.
2. Ha megtehetem, akkor a könnyebbik utat fogom választani és miért is kellene a hiúságomat legyezgetnem azzal, hogy bezzeg én megcsináltam? Mégis ki előtt akarok felvágni?
3. Annyira sokat számít, hogy milyen emberi interakciók érnek az azt követő napokban, hogy teljesen felszívhatod magad pozitív energiával, vagy a fásultság, az empátia hiánya bele tud taszítani egy fizikális betegségbe és ördögi körbe kerülsz. Minél rosszabbul vagy, annál több oka van az egészségügynek foglalkoznia veled.
A várandósságom a vége fele fájó derékizmok, lábzsibbadás stb.-t kivéve eseménytelenül és boldogan telt. Nyár közepéig dolgoztam, csökkentett üzemmódban, de próbáltam minél kevésbé gondot okozni, de így is plusz logisztikát jelentettem P.-nek hogy hozzon és vigyen.
Nehezen lehetett összeegyeztetni az ügyfeleknek való átadást és a kötelező vizsgálatokat. A cukorterheléses löttyöt sugárban hánytam ki útközben, mert siettem az irodába, lekéstem volna a megbeszélt ügyfelet, ha megvárom a kötelező fél órát, amit nyugiban kell tölteni utána, mielőtt sétálni indulok, hogy másfél óra múlva visszamenjek.
Valahogy a legneccesebb napok egybeestek a fontos vizsgálatokkal és csak imádkozni tudtam, hogy legyünk túl rajta, úgy hogy mindenki elégedett maradjon és csak kicsit kapjunk össze a stressz miatt a férjemmel.
Folyamatosan bűntudatom volt a baba miatt, hogy nem tudok neki egy nyugodtabb környezetet biztosítani a növekedéshez. Jó a használat törvénye erre is érvényes, minél többet dolgoztatsz meg valamit, annál olajozottabban működik. Most már látom, hogy ez a kölyök bírja a gyűrődést, nem akadékoskodik, nem zökkenti ki a nyugalmából a pörgés.
Mindig az aranyközépút a megoldás, csak az élet valahogy nem arra van berendezkedve. A kiírt dátum 2017. augusztus 22-e volt. Nos, Gugu nem gondolta, hogy neki ki kellene jönnie, még a 41. hét végén sem. A szülésindító tabletta után sem. A burokrepesztés után sem. Az oxitocin után sem. De ne szaladjunk ennyire előre.
Aug. 29 estéjén indultunk a klinikára, nagy okosan vittem az összehajtogatott fittball labdám, a pumpát, a zabkekszet, amit aznap délután sütöttem és ott volt még minden előzőleg olvasott hypnobithing-ről olvasott gondolat a fejemben, hogy erős vagyok, harcos vagyok, ide nekem az oroszlánt is.
Egyedül kísértek be a szülőosztályra, egy egyenhálóinget kaptam, amit nem lehetett úgy gombolni, hogy ne lógjon ki valami intim részem. Gondoltam magamban, ez már tényleg nem az a hely ahol ez érdekel is valakit a szemérem.
Teltház volt, mindenki rohangált. Eltelt egy óra is amíg a felvételtől eljutottam az ágyamhoz.
A valóság akkor csapott arcon, amikor beraktak egy olyan lány mellé vajudni, aki ott könyörgött a barátjának, hogy ne hagyja el és az hogy megverte őt, nem jelent problémát neki. Sajnáltam szegényt, sajnos akaratlanul is megül az ilyen feszültség az emberben, nem elég a saját bizonytalanságom. Féltem, nem tudtam meddig leszek itt, mi lesz velem. Még a táskámat sem hoztam magammal, csak a gombócba csavart ruháim voltak nálam. Csak néztem a félhomályos szoba plafonját, amikor megjelent P. az ajtóban. Szerintem életemben nem örültem még így neki, most másfél hónappal az esemény után is sírok, mert nekem ez a felbukkanás összegzi, hogy mindegy hogyan, de nem hagy egyedül. Csak várt és várt kint, nem tudtam neki kiszólni, vagy behívni. Eltelt másfél óra, amíg bent elhelyeztek valahova. Fogta magát becsengetett és addig nem nyugodott, míg megtalált. Fényes vértezetű lovag abban a csúnya műtős zöld kabátban.
Utána már merítettem belőle, hogy ott van, elkezdtek a dolgok jobbra fordulni. Átraktak egy egyágyas vajúdóba, ahol volt fitball, lehetett aludni, tágas volt, P.-nek volt egy fotel ahol ő is pihenhetett, addig úgy volt, hogy hazamegy éjszakára.
Reggel 6-kor beindultak az események, annyira ment haza, hogy letusoljon, megetesse az állatokat. Az éjjel folyamán felhelyezett szülésindító tabletta hatástalannak bizonyult, bekövetkezett az amit nem akartam, oxitocin terhelés. Előtte előkészítettek a szülésre, beöntést kaptam. A következő órák folyamán bekötötték életem első infúzióját, kétszer, ugyanis az első mellément és teljesen bedagadt. A vérem folyt le a padlóra ahogy kihúzták, csak a drámai hatás kedvéért. Megtörtént a burokrepesztés.
A fájások erősödtek, közben megkaptam az epidurális érzéstelenítést az oxitocin ellensúlyozására, ezt is kétszer szúrták be, mert az első félrement. Bosszantott, hogy beleegyeznem kell, hogy megszúrják a gerincem, persze a fájások előidézéséhez probléma nélkül nyúlnak az oxitocinhoz, akkor már szenvedtem mint a kutya, szignózni alig tudtam a papírra.
Csövek álltak ki belőlem, egy nyomorult nagy béka voltam, aki még fel sem tud ülni.
Ekkor készíttettem magamról egy portrét P.-vel, és megkértem rá, hogy mutassa meg nekem, ha a jótékony feledés még egy gyerek megszülésére venne rá.
Miután ellazultak a lábaim, teltek az órák, még aludtunk is. Mire felébredtem, kiment az epidurál hatása és újra elkeztem érezni a fájdalmakat, amit eddig eltakart. Fehérre szorítottam P. kezét egy egy ilyennél és könyörögtem neki, hogy ne kelljen ezt végigcsinálni megint. Utólag derült ki, hogy a móka harmadáig jutottam, innen kezdődik az igazi vajúdás. Hányingerem lett, úgy csöpögött a nyálam, mint fogorvos után, amíg a szád körüli izmok nem működnek.
Délután vetette fel az orvosom, hogy ha semmi nem akarja kihozni Gugu-t akkor marad a császár. Vonakodva de beleegyeztem, titkon örültem is neki, mert a fent leírt kettes pont lépett életbe. Túl akartam lenni ezen a tortúrán és lapozni.
11.07. folytatom: Délután fél ötre jegyeztek elő a műtétre. Akkor már nem maradt semmilyen emberi méltóságom, nem zavart, hogy teljesen idegen emberek egy olyan pendelyben látnak, amit néhány gomb tart össze, azok között is be lehet látni. Izgultam, mert igencsak közeledett az időpont, viszont a nővérke még sehol sem volt az érzéstelenítővel, aminek elvileg hatnia kellene mire áttolnak. Végül megérkezett, de amikor betolta a gerincembe, akkor jöttek és egyből toltak. Imádkoztam, hogy addig bogarásszanak, mosakodjanak be és ne kelljen éreznem, ahogy felvágják a hasamat és az azt összekötő idegeket, izmokat stb.
Végül eltakartak mindent és a nagy csúnya zöld ponyva lett az egész látókörömben. A kezeim és lábaim leszíjazva, az orvosom pedig türelmesen csipkedte a hasamat és várt, hogy ne érezzek semmit. Mindenki készenlétben állt.
Vártam nagyon, hogy meghalljam Gugu első sírását, amivel ebben a világban leteszi a névjegyét. Ehelyett egy pszicheledikus drogos látomást láttam, ahol egy kabrióban száguldottam lehetetlen színű mezők között, hetvenes években kiadott, lsd hatására készült lemezborítók jutottak eszembe. Minden felett pedig valami csúnya zöld ég. Ekkor kinyitottam a szemem: a ponyva színe folyt bele az álmomba. Milyen kellemes, lazító ez a bizsergés, még el is aludhattam közben. Talán csak összejön, egy kistestvér, ha ilyen is lehet, nem csak a fogcsikorgató fájdalom.
De álljunk csak meg, gondoltam magamban, még most nyitnak fel, mert a sírásásra biztosan felébredtem volna a szunyából. Rángatást érzett az agyam, nem fájt, tudtam, hogy dolgoztak rajtam, várom a sírását, várok és várok.
A távolból hallom: mekkora lett? Négy kiló és 65 deka. Gondoltam: úúú nem semmi akinek egy ekkora gyereket kellett kitolnia.
Kkkhhm, az én babám volt. Ekkor esett le és odasandítottam P.-re az üvegen keresztül és megláttam egy kapálózó csomagot a karjában. Hát ott van... szegény P. látom a tanácstalan tekintetét, hogy nem tudja jól fogja e a babát, nem esik neki kézre. Én pedig átaludtam a gyerekem születését.
De akkor mi a francot ügyködnek annyit akik dolgoznak? Ok értem én, hogy varrni kell, de hogy ennyit? Az időérzékelésem nem volt valami tiszta, de a húsz perc, amit előirányoztak az egészre, már rég letelt.
Ekkor ponyva lekerült és átsegítettek a hordágyra. Nem tudom, hogy kerültem a kórterembe, a lábadozóba, de csak arra vágytam, hogy P.-t és a kis csomagot megöleljem. P. ott volt az ágyam végénél oldalt pedig ott termett az orvosom és elmondta, hogy egy előre nem látható komplikáció miatt az altatás sajnos kívánatos volt a műtét közben. Ha hallani akartam volna Bubuka felsírását és ébren vagyok, akkor elvérzem és P. friss apukából friss özvegy is lett volna.
De nem így lett, láthatom, ahogy most már a lassan 3 hónapos gyerekem rám mosolyog, nem tudom ti hogy vagytok vele, de mindig sírok örömömben a mai napig, ha látom a kis fogatlan száját, ahogy tele mosollyal és szemmel nevet rám. Pedig azóta már volt alkalmam jó néhányszor megtapasztalni.
Mikor összeállítottuk a kiságyát jutott eszembe, hogy már bárcsak lenne ott. Most ott alszik békésen, miközben írok.
Sokszor szokott eszembe jutni a szülés és a várandósságom, ha nem is a közönségnek, magamnak írok néhány gondolatot. Ha megtalálod, akkor okulj belőle nőtársam, aki még a dolgok előtt vagy, ne balfa#@oskodd el az egészet mint jómagam. Bár ha jobban belegondolok, ez tipikusan az az élethelyzet, amire nem lehet felkészülni, mert máshogy fogod megélni, hiába olvasol el tonnányi irodalmat, akárhonnan közelíted meg az eseményt.
Az idézőjel a címben jómagam csekély szerepvállalására utal, mert nem szültem, hanem kiműtötték belőlem.
Néhány dolgot megtanultam saját magamról, ami meglepett és talán kicsit el is szomorított.
1. Korántsem vagyok, vagy leszek olyan erős, hogy természetes úton szüljek. Hiába gondoltam magamról, hogy de.
2. Ha megtehetem, akkor a könnyebbik utat fogom választani és miért is kellene a hiúságomat legyezgetnem azzal, hogy bezzeg én megcsináltam? Mégis ki előtt akarok felvágni?
3. Annyira sokat számít, hogy milyen emberi interakciók érnek az azt követő napokban, hogy teljesen felszívhatod magad pozitív energiával, vagy a fásultság, az empátia hiánya bele tud taszítani egy fizikális betegségbe és ördögi körbe kerülsz. Minél rosszabbul vagy, annál több oka van az egészségügynek foglalkoznia veled.
A várandósságom a vége fele fájó derékizmok, lábzsibbadás stb.-t kivéve eseménytelenül és boldogan telt. Nyár közepéig dolgoztam, csökkentett üzemmódban, de próbáltam minél kevésbé gondot okozni, de így is plusz logisztikát jelentettem P.-nek hogy hozzon és vigyen.
Nehezen lehetett összeegyeztetni az ügyfeleknek való átadást és a kötelező vizsgálatokat. A cukorterheléses löttyöt sugárban hánytam ki útközben, mert siettem az irodába, lekéstem volna a megbeszélt ügyfelet, ha megvárom a kötelező fél órát, amit nyugiban kell tölteni utána, mielőtt sétálni indulok, hogy másfél óra múlva visszamenjek.
Valahogy a legneccesebb napok egybeestek a fontos vizsgálatokkal és csak imádkozni tudtam, hogy legyünk túl rajta, úgy hogy mindenki elégedett maradjon és csak kicsit kapjunk össze a stressz miatt a férjemmel.
Folyamatosan bűntudatom volt a baba miatt, hogy nem tudok neki egy nyugodtabb környezetet biztosítani a növekedéshez. Jó a használat törvénye erre is érvényes, minél többet dolgoztatsz meg valamit, annál olajozottabban működik. Most már látom, hogy ez a kölyök bírja a gyűrődést, nem akadékoskodik, nem zökkenti ki a nyugalmából a pörgés.
Mindig az aranyközépút a megoldás, csak az élet valahogy nem arra van berendezkedve. A kiírt dátum 2017. augusztus 22-e volt. Nos, Gugu nem gondolta, hogy neki ki kellene jönnie, még a 41. hét végén sem. A szülésindító tabletta után sem. A burokrepesztés után sem. Az oxitocin után sem. De ne szaladjunk ennyire előre.
Aug. 29 estéjén indultunk a klinikára, nagy okosan vittem az összehajtogatott fittball labdám, a pumpát, a zabkekszet, amit aznap délután sütöttem és ott volt még minden előzőleg olvasott hypnobithing-ről olvasott gondolat a fejemben, hogy erős vagyok, harcos vagyok, ide nekem az oroszlánt is.
Egyedül kísértek be a szülőosztályra, egy egyenhálóinget kaptam, amit nem lehetett úgy gombolni, hogy ne lógjon ki valami intim részem. Gondoltam magamban, ez már tényleg nem az a hely ahol ez érdekel is valakit a szemérem.
Teltház volt, mindenki rohangált. Eltelt egy óra is amíg a felvételtől eljutottam az ágyamhoz.
A valóság akkor csapott arcon, amikor beraktak egy olyan lány mellé vajudni, aki ott könyörgött a barátjának, hogy ne hagyja el és az hogy megverte őt, nem jelent problémát neki. Sajnáltam szegényt, sajnos akaratlanul is megül az ilyen feszültség az emberben, nem elég a saját bizonytalanságom. Féltem, nem tudtam meddig leszek itt, mi lesz velem. Még a táskámat sem hoztam magammal, csak a gombócba csavart ruháim voltak nálam. Csak néztem a félhomályos szoba plafonját, amikor megjelent P. az ajtóban. Szerintem életemben nem örültem még így neki, most másfél hónappal az esemény után is sírok, mert nekem ez a felbukkanás összegzi, hogy mindegy hogyan, de nem hagy egyedül. Csak várt és várt kint, nem tudtam neki kiszólni, vagy behívni. Eltelt másfél óra, amíg bent elhelyeztek valahova. Fogta magát becsengetett és addig nem nyugodott, míg megtalált. Fényes vértezetű lovag abban a csúnya műtős zöld kabátban.
Utána már merítettem belőle, hogy ott van, elkezdtek a dolgok jobbra fordulni. Átraktak egy egyágyas vajúdóba, ahol volt fitball, lehetett aludni, tágas volt, P.-nek volt egy fotel ahol ő is pihenhetett, addig úgy volt, hogy hazamegy éjszakára.
Reggel 6-kor beindultak az események, annyira ment haza, hogy letusoljon, megetesse az állatokat. Az éjjel folyamán felhelyezett szülésindító tabletta hatástalannak bizonyult, bekövetkezett az amit nem akartam, oxitocin terhelés. Előtte előkészítettek a szülésre, beöntést kaptam. A következő órák folyamán bekötötték életem első infúzióját, kétszer, ugyanis az első mellément és teljesen bedagadt. A vérem folyt le a padlóra ahogy kihúzták, csak a drámai hatás kedvéért. Megtörtént a burokrepesztés.
A fájások erősödtek, közben megkaptam az epidurális érzéstelenítést az oxitocin ellensúlyozására, ezt is kétszer szúrták be, mert az első félrement. Bosszantott, hogy beleegyeznem kell, hogy megszúrják a gerincem, persze a fájások előidézéséhez probléma nélkül nyúlnak az oxitocinhoz, akkor már szenvedtem mint a kutya, szignózni alig tudtam a papírra.
Csövek álltak ki belőlem, egy nyomorult nagy béka voltam, aki még fel sem tud ülni.
Ekkor készíttettem magamról egy portrét P.-vel, és megkértem rá, hogy mutassa meg nekem, ha a jótékony feledés még egy gyerek megszülésére venne rá.
Miután ellazultak a lábaim, teltek az órák, még aludtunk is. Mire felébredtem, kiment az epidurál hatása és újra elkeztem érezni a fájdalmakat, amit eddig eltakart. Fehérre szorítottam P. kezét egy egy ilyennél és könyörögtem neki, hogy ne kelljen ezt végigcsinálni megint. Utólag derült ki, hogy a móka harmadáig jutottam, innen kezdődik az igazi vajúdás. Hányingerem lett, úgy csöpögött a nyálam, mint fogorvos után, amíg a szád körüli izmok nem működnek.
Délután vetette fel az orvosom, hogy ha semmi nem akarja kihozni Gugu-t akkor marad a császár. Vonakodva de beleegyeztem, titkon örültem is neki, mert a fent leírt kettes pont lépett életbe. Túl akartam lenni ezen a tortúrán és lapozni.
11.07. folytatom: Délután fél ötre jegyeztek elő a műtétre. Akkor már nem maradt semmilyen emberi méltóságom, nem zavart, hogy teljesen idegen emberek egy olyan pendelyben látnak, amit néhány gomb tart össze, azok között is be lehet látni. Izgultam, mert igencsak közeledett az időpont, viszont a nővérke még sehol sem volt az érzéstelenítővel, aminek elvileg hatnia kellene mire áttolnak. Végül megérkezett, de amikor betolta a gerincembe, akkor jöttek és egyből toltak. Imádkoztam, hogy addig bogarásszanak, mosakodjanak be és ne kelljen éreznem, ahogy felvágják a hasamat és az azt összekötő idegeket, izmokat stb.
Végül eltakartak mindent és a nagy csúnya zöld ponyva lett az egész látókörömben. A kezeim és lábaim leszíjazva, az orvosom pedig türelmesen csipkedte a hasamat és várt, hogy ne érezzek semmit. Mindenki készenlétben állt.
Vártam nagyon, hogy meghalljam Gugu első sírását, amivel ebben a világban leteszi a névjegyét. Ehelyett egy pszicheledikus drogos látomást láttam, ahol egy kabrióban száguldottam lehetetlen színű mezők között, hetvenes években kiadott, lsd hatására készült lemezborítók jutottak eszembe. Minden felett pedig valami csúnya zöld ég. Ekkor kinyitottam a szemem: a ponyva színe folyt bele az álmomba. Milyen kellemes, lazító ez a bizsergés, még el is aludhattam közben. Talán csak összejön, egy kistestvér, ha ilyen is lehet, nem csak a fogcsikorgató fájdalom.
De álljunk csak meg, gondoltam magamban, még most nyitnak fel, mert a sírásásra biztosan felébredtem volna a szunyából. Rángatást érzett az agyam, nem fájt, tudtam, hogy dolgoztak rajtam, várom a sírását, várok és várok.
A távolból hallom: mekkora lett? Négy kiló és 65 deka. Gondoltam: úúú nem semmi akinek egy ekkora gyereket kellett kitolnia.
Kkkhhm, az én babám volt. Ekkor esett le és odasandítottam P.-re az üvegen keresztül és megláttam egy kapálózó csomagot a karjában. Hát ott van... szegény P. látom a tanácstalan tekintetét, hogy nem tudja jól fogja e a babát, nem esik neki kézre. Én pedig átaludtam a gyerekem születését.
De akkor mi a francot ügyködnek annyit akik dolgoznak? Ok értem én, hogy varrni kell, de hogy ennyit? Az időérzékelésem nem volt valami tiszta, de a húsz perc, amit előirányoztak az egészre, már rég letelt.
Ekkor ponyva lekerült és átsegítettek a hordágyra. Nem tudom, hogy kerültem a kórterembe, a lábadozóba, de csak arra vágytam, hogy P.-t és a kis csomagot megöleljem. P. ott volt az ágyam végénél oldalt pedig ott termett az orvosom és elmondta, hogy egy előre nem látható komplikáció miatt az altatás sajnos kívánatos volt a műtét közben. Ha hallani akartam volna Bubuka felsírását és ébren vagyok, akkor elvérzem és P. friss apukából friss özvegy is lett volna.
De nem így lett, láthatom, ahogy most már a lassan 3 hónapos gyerekem rám mosolyog, nem tudom ti hogy vagytok vele, de mindig sírok örömömben a mai napig, ha látom a kis fogatlan száját, ahogy tele mosollyal és szemmel nevet rám. Pedig azóta már volt alkalmam jó néhányszor megtapasztalni.
