Zöld hìrek

 Sziasztok! 

Volt tavaly egy időszakunk,amikor borzasztó nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a vegánságba. Hetekig kitartott és nagyon jól éreztük magunkat.
Mi közöm nekem a vegánsághoz?
Nem sok, csak most vagyok az újdonság első lépcsőjén. Meg is ingok, vannak olyan dolgok, amire még nem találtam praktikus, elérhető alternatívát, de ahogy egyre több idő telik el, könnyebb lesz.

Nem szoktam mostanában recepteket feltölteni, mert én is változóban vagyok. Töltök fel a régiekből, de állandó dilemmában vagyok, hogy egy olyan gondolatot szolgálok ki a hallgatásommal, amit nem lehet sokáig fenntartani. Mi ez a gondolat: egyél húst naponta többször is, reggeli szalámi, déli rántotthús és esti "könnyed" gyros formájában, öntsd le tejföllel, b#sszál bele fél liter tejet egy adag palacsintába és töltsd meg negyed kiló túróval, mert finom, mert jól esik.  
Belegondoltál már abba, hogy mi lesz ennek a következménye a testedben? Fél, egy vagy 10 év múlva?
Vagy majd ha kijön 50 éves koromban egy pozitív, daganatos eredmény, meglepődöm? Akkor úgy teszek, mintha ez egy sorscsapás lenne és nem értem? Vagy ahogy apukám jellemezte a saját vesedaganatát?
"Látod, hogy jártam!" - igen, csakhogy ez nem egy lábtörés, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Így is mocskos nagy szerencséje volt, nem győzök hálálkodni a gondviselésnek, hogy még velünk lehet. 

A másik dolog, hogy nem tudom homokba dugni a fejem és úgy tenni, hogy ez az életforma, ami a mi fogyasztásunkat egyengeti, fenntartható e, meddig, vagy már rogyadozik?
A gyerekem vajon meg tudja kapni azokat a dolgokat, amibe én belenőttem? Vagy hiányt fog szenvedni, csak mert mi mindannyian és az előttünk lévő generációk önzőek voltak? Kellett nekik a tejeskávé, az olcsó csirkemell, a tömbös sajt?

Az állatok jólétére kihegyezni, az ő szenvedésükre hivatkoznak sokan, amikor az okokat keressük, miért mondunk le ezekről a dolgokról. Nálam ez IS egy szempont. Sajnálom, hogy ilyen embertelenül kizsákmányolják, végül lemészárolják őket. Amikor itt bent ülök az irodában és a közeli kereszteződésben elhúz a főúton egy vágóhídi szállítmány a tér U alakja visszaveri az állatok hangját, ahogy elindul velük a teherautó. Fájdalmas, erős hang, benne van a félelem, a zsúfoltság, a tehetetlenség. Ezt az élményt elmeséltem egyszer társaságban és utánoztam a bárányok hangját, de mindenki csak a bégetésen nevetett.
Mikor lettünk ilyen önhittek, hogy ez a társadalmi normatíva? Azok az állatok azért lettek létrehozva, hogy nekünk élelmet nyújtsanak- ez is népszerű gondolat, azzal is takarózunk.
Szerintem nálam azokkal a hangokkal kezdődött ez a folyamat. Ettem, mert azt ettem egész életemben, de már nem esett olyan jól. Mert attól féltem, hogy valamilyen hiánybetegségem lesz. Ettem mert megszoktam, hogy eszem. De nem mertem beleugrani abba, hogy lemondjak róla.
Évekkel később elolvastam Scott Jurek ultrafutó könyvét. Gyakorlatilag az életrejza volt, megkapó volt nekem, hogy egy ember, hogyan tud olyan tartalékokat felhalmozni magában, hogy egy nekifutásra maga mögött tudjon 200 vagy több kilométert. Hogyan? A másik döbbenetem akkor jött el, amikor a könyvben leírta az életmód váltását és azt a hihetetlen távolságot csak zöldségeken élve éri el. Onnantól kezdve még mindig úgy kezeltem ezt, hogy ő egyedileg ezt véghez vitte, rejtély, hogy miképp, de biztos egyedi dolog.
Teltek múltak az évek, tej a kávéba, sajt a pofiba... belebotlottam egy dokumentum filmbe, a Game of Changersbe. Azok után tényleg nem lehetett több kifogásom az ellen, hogy adjak egy próbát a vegànsàgnak.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Walipini: medencének indult, üvegház lett belőle

Kender: egy "magasröptűbb" építőanyag

BBQ csirke sütőben sütve

Walipini: tervezés

Komposzt kazán, az erjedés magasiskolája