Kakukk, kakukk hány méter élvédő kell?
Sziasztok!
A matektanárom büszke lenne rám - vagy hibát találna -... napok óta szabad időmet (1 óra napközben és az éjszaka) azzal töltöm, hogy burkolatokat és élvédőket számolok és a mérnök férjem csak futólag nézi át a munkám, mert bízik abban, hogy jó az, ami csinálok.
Ahogy Sylvester Stallone mondja az egyik kedvenc gyerekkori filmemben, az "Oscar"-ban a beszédtanárnak: persze, hogy könnyű, ha van értelme a szövegnek!
Itt is, ha térben elhelyezhető és reális méretekről beszélünk, nem csak elméleti dolgokról, akkor öröm vele dolgozni. Igen, az egész művészeti tanterv a realitás ellenkezőjére épül, de azzal már megbékültem.
Nem szoktam reklámozni, de nem vagyok a reáliák nagy cimborája, annyira nem, hogy középiskolában minden félévem és év végém gyomorgörccsel telt, hogy nehogy megbukjam. Csodák csodájára, találtam egy olyan embert, akire bizton rábízhatom magam a számok területén és elvett!
A fent említett pedagógus csodálkozott ezen a legjobban, hogy ilyen különbözőség ellenére, hogy tudott rám vetemedni, rám, akire tizenév távlatában is úgy emlékezett, hogy csapnivaló a tárgyában. Szerencsére a matek volt az utolsó, amiről beszélgettünk... :D
Átvedlettem háziasszonyba, ha jönnek az apukák és a hitvesem megfáradva, éhesen, főzök rájuk. Máskor én vagyok a negyedik kosztos, aki faragja az aljzatszigetelést vagy pakolja a sittet. Nagyon élveztem ezt a munkát, mert jó volt látni ahogy érlelődik egy nagy nagy vállalás, minden méterrel közelebb kerülve a célhoz. Volt olyan egyszer, hogy reggel hatkor kezdtem ott, mikor a férjem és a baba aludt, szerencsére durmolásban nincs vita. Mire utánam jöttek, már kész voltam egy fél szobával. Feltöltött a reggel energiája és a dupla caffé, imádom a még alvó várost és a reggeli napot. Fene egye meg, kakukk típus lettem.
Ahogy tesóm fogalmazott, elérkeztünk a "Sims-részhez" a ház berendezésével kapcsolatban, sajnálatos módon nem tudunk olyan kódot beírni a szerverbe, hogy számolatlanul költhessük a pénzt.
Egyre inkább az az érzésem, hogy tyúklépésekkel ugyan, de közeledünk a végéhez. Tavaly áprilisban még a bontott téglákat válogattam a lebontott ház alapjaiból és félreraktam, hogy egyszer kerti utacska készüljön belőlük a konyhakertbe, most meg... na jó a kert ugyanolyan hadi övezet, mint akármelyik építkezésen, de a belső tér mindenért kárpótol. Hófehér falak, egy igazi tabula rasa. Alig várjuk, hogy végre ott hajthassuk álomra a fejünket, a csodálatos világos konyhában főzhetem meg a kávémat reggelente. A telet pedig azért várom, mert a nappali ékköve, a tömegkályha akkor fogja majd szolgálatát teljesíteni lassan sült kacsa, vagy kis szerencsével kerámia kisütésében. Az első karácsony lesz a lányom életében, mikor nekünk is lesz karácsonyfánk, saját, nem csak amit a rokonoknál lát. Még a nyár dübörög, most a jó melegnek és a kis ruháknak, a gyönyörű sárgabarack lekvárnak örülök.
Alig várom, hogy a kis picikém nyusziként rágja a zöldhagyma szárát, mint ahogy egész héten, a szüleim kertjében tette ott a tőről. Nem kertből, az asztalra, továbbfejlesztve kertből a (pofa)zacskóba. Egész nap mosolyogtam utána, ha közel hajolt hozzám és éreztem a kis büdös, hagymás száját. Nem egy hasfájós fajta.
Most tényleg olyan napos, jó kedvünk van, - többnyire - egyre könnyebb egymást megértenünk, így, hogy elkezdett beszélgetni és visszamondani, megmondja mi baja! Hurrá! Az igazság másik fele, hogy most már több a baja, mert feléri ésszel, hogy ha nem tetszik neki valami.
Pfff na bumm. Ha csak egy zsák krumpli lenne akit ha leteszel, ott marad, az lenne az igazi baj.
Majd hamarosan jelentkezem olyan bejegyzéssel, ami tartalmaz értelmes értelmes információkat is.
Kép forrása: http://barefootinthekitchen.blogspot.com/2011/11/early-morning-light.html
