Példát mutatni, boldogságból
 |
| kép forrása: savvymom.ca |
Sziasztok!
Úgy ülök itt majd 2 hónap kihagyás után, mint abban a helyzetben lévő régi barátok, akiknek ellaposodott a kapcsolatuk.
Kérdezheti az egyik szenvtelenül: - Mesélj, mi újság veled?
A másiknak sorakoznak az agyában a megélt kis örömök, a egy-egy másnak ki nem adott terv, álom és kétség, de végül csak ennyit mond, mert tudja, hogy fölösleges belekezdenie: - Á, semmi különös!
Nem akarok "semmi különös" lenni. Az utóbbi időszakban nagy változásokon mentem és megyek keresztül és hátrébb léptem a gondolkodásom megértésében. A mozgatórugókat, amiket a férjem, csak a "démon"-jaimnak nevez (teljesen jogosan, vannak helyzetek, amikor megszűnök én lenni a keserűség és a megbántottság mögött), elkezdtem módszeresen kiszedegetni, mint a nyüveket az elüszkösödött testrészről. Képletesen ez történik: a rothadó gondolatokat felzabálják a jók. Sajnos, ezek is legalább ennyire bűzlenek.
Volt néhány nap, amikor átéltem a megérkezettség és a béke érzését, viszont az élet helyzetei megértették velem, hogy nem lesz csettintésre zen minden. Pedig olyan jó volt.
Az elsődleges okom, amiért feltúrom a lelkem kis szegleteiben lévő összes kakát, hogy nagytakarítsak.
A legfontosabb és legtisztább emberért teszem, hogy az is maradhasson. A kislányom csak a lelkem legszebb oldalát érdemli belőlem, nem akartam mérges, neheztelő, türelmetlen, lenni vele többet, nem akartam úgy érezni, hogy az agyamra megy.
Igen, egy romhalmazt csinál a lakásból, mi ketten vagyunk egész nap, mindig leeszi magát mert makacskodik, hogy ő akarja fogni a kanalat és hallani sem akar az előkéről vagy épp azért protestál, hogy nem eszik egy falatot sem. Igen, Eltör, kikukáz mindent ami érdekli, a személyes papírjaimat a ház legfurább helyein dobálja el, mert elcseni pénztárcámat, (hónaljig benne turkál a táskámban) a lakáskulcsommal együtt, amit vagy a mosógépből, vagy a tojástartóból szedek ki. Tudod, gyerek.
Nincs jogom ahhoz, hogy kevesebbnek érezze magát, csak mert nem úgy viselkedik, ahogy a felnőtt világ elvárja tőle.
Hátraléptem és eljutottam a jó öreg mumushoz, ami rágja belülről az életem: - Én magam vagyok minden bajom forrása. Ő csak az én tükörképem, azt viselem nehezen benne, amit magamban sem állhatok.
Ha ennyire nem tudom kedvelni saját magam, hogyan nevelhetnék önbizalomtól és érdeklődéstől átitatott gyereket? Igen, olyan nem sűrűn fordul elő.
Pedig én egy kib@đzott boldog felnőtt nőt akarok látni pár évtized múlva.
Nem volt mit tenni, jó példát kell mutatnom neki boldogságból.
Hát így vagyunk.
A dolog elkezdett varázslatos módon működni, a kiírt gyakorlatokat megcsináltam és a mai napig minden nap hozzá fogok venni, amit még fejlődnöm kell. Minden napra akad új tennivaló. Munkás a régi, berögzött butaságokat, rossz érzéseket felemelő gondolatokra váltani.
Viszont a legjobb, hogy azóta az az anya vagyok, akit szeretnék a gyerekem mellett látni. Bűntudat és szomorúság nélkül. Aki estére csak fizikálisan fáradt, nem elhasznált és kiüresedett. Ha itt megreked a fejlődésem, (amit lehetetlennek tartok) már akkor is megérte.
Örökké hálás leszek, Louise L. Haynek emiatt, hogy megmutatta a kiutat ebből és több lehetek a saját defektemnél.
Nem reklám, ha te akarod, majd úgy is rád talál ez a könyv.
