Mostanában történik
Sziasztok!
Most nézem az utolsó bejegyzésem, lassan egy hónapja (!) történt, röstellem magam miatta kicsit. Sokat gondoltam az írásra, sok minden is történt, olyannyira, hogy most hogy itt van előttem a tabula rasa, nem tudom rangsorolni a dolgokat, hogy mit kellene előrevennem.
Az irodában töltött időm egyre kevesebb, a helyettesem szépen beletanult a dolgomba, olyannyira, hogy gyötör néha a haszontalanság gondolata, hogy ilyen könnyen helyettesíthető a munkám, ám egyszerre vagyok boldog, hogy egyre több a csendes nap az életemben és az a bűntudat, hogy nem tudtam foglalkozni a babával, az ő várásával, szépen lassan átfordul a parába, hogy hamarosan itt lesz és hogy én még hiába olvasok a témában olyan sokat, úgy érzem, nem tudok eleget tudni.
Az idő szűkössége még inkább fokozódott, amikor az ultrahangon megmondták, hogy olyan szép fejlett a gyermek, hogy akár már most is kibújhatna, vihetnénk haza, vagy kitartja az idejét és lesz belőle egy szépséges négy kilós újszülött. Sohasem voltam egy törpilla, így abban reménykedem, hogy egy nagy asszony arányaihoz, egy nagy újszülött dukál, főleg egy közel 2 méter magas apukával.
Az éjszakák hosszúak az isiász és az érzéketlen talp és vádli miatt, szerencsére már nem annyira mint múlt héten, mert az nagyon keserves volt. Akkor álltam végig a másnap délelőttöt a kórházban, mert nem volt hely, hanem, mert nem tudtam 2 percnél tovább ülni az idegek zongorázása miatt.
Fura, hogy mennyire beszűkül az ember tudata amikor kínlódik, nem jut el hozzá semmilyen egyéb inger, csak a szenvedés van és hogy mikor lesz vége.
Most, ha lehet még jobban tisztelem azokat, akik hosszú, krónikus betegségek elviselése közben is tudnak nyitottak lenni, mosolyogni és nem engedni, hogy az egész maga alá nyomja őket. Nekem nem sikerült ez a hozzáállás, eddig szerencsére, nem sokat tapasztaltam ilyet életem során.
Múlt héten volt arra alkalmam, hogy egy szülőszobába is eljussak és ott próbáljak meg relaxálni egy órát, amíg rákötöttek egy gépre. Tudniillik, akkorát estem, mint egy ólajtó, annyira, hogy a kezemben tartott kutyatál Emőke vacsorájával úgy kirepült a kezemből, hogy azóta sem találtuk meg. Tiszta alkonyzóna.
Vicces, hogy mik járnak az ember eszében, amikor épp elveszíti az egyensúlyát és zuhan: nekem például az, hogy biztos tiszta qzsuva lesz a hajam, nem baj úgy is meg akartam mosni... az arcom belemászik a tálkába és csinálhatok neki új vacsorát.
De az egy percig nem volt bennem, hogy a babának baja lesz, mert inkább széttöröm magam, csak úgy essek, hogy őt ne érje. Győzelem, az oldalamra érkeztem!
A biztonság kedvéért másnap bementünk az ügyeletre, ne a kényelmemen múljon, derüljön ki, ha mégis történt valami.
Békés volt, csendes szombat reggel, szellő szállt át a szobán. Mivel fél órás alvásokból tartottam akkor fenn magam, a kórházi ágy hihetetlenül puha és kényelmes fekhelynek bizonyult. Néha feleszméltem a szundiból és nézegettem a falfestményeket a vizsgáló falán és előjött a festő, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy egyszer önkéntes munkában megcsinálnám a gólya és a kisbaba tónusait és az anatómiai egységeket, hogy élvezhető legyen a végeredmény.
Most nézem az utolsó bejegyzésem, lassan egy hónapja (!) történt, röstellem magam miatta kicsit. Sokat gondoltam az írásra, sok minden is történt, olyannyira, hogy most hogy itt van előttem a tabula rasa, nem tudom rangsorolni a dolgokat, hogy mit kellene előrevennem.
Az irodában töltött időm egyre kevesebb, a helyettesem szépen beletanult a dolgomba, olyannyira, hogy gyötör néha a haszontalanság gondolata, hogy ilyen könnyen helyettesíthető a munkám, ám egyszerre vagyok boldog, hogy egyre több a csendes nap az életemben és az a bűntudat, hogy nem tudtam foglalkozni a babával, az ő várásával, szépen lassan átfordul a parába, hogy hamarosan itt lesz és hogy én még hiába olvasok a témában olyan sokat, úgy érzem, nem tudok eleget tudni.
Az idő szűkössége még inkább fokozódott, amikor az ultrahangon megmondták, hogy olyan szép fejlett a gyermek, hogy akár már most is kibújhatna, vihetnénk haza, vagy kitartja az idejét és lesz belőle egy szépséges négy kilós újszülött. Sohasem voltam egy törpilla, így abban reménykedem, hogy egy nagy asszony arányaihoz, egy nagy újszülött dukál, főleg egy közel 2 méter magas apukával.
Az éjszakák hosszúak az isiász és az érzéketlen talp és vádli miatt, szerencsére már nem annyira mint múlt héten, mert az nagyon keserves volt. Akkor álltam végig a másnap délelőttöt a kórházban, mert nem volt hely, hanem, mert nem tudtam 2 percnél tovább ülni az idegek zongorázása miatt.
Fura, hogy mennyire beszűkül az ember tudata amikor kínlódik, nem jut el hozzá semmilyen egyéb inger, csak a szenvedés van és hogy mikor lesz vége.
Most, ha lehet még jobban tisztelem azokat, akik hosszú, krónikus betegségek elviselése közben is tudnak nyitottak lenni, mosolyogni és nem engedni, hogy az egész maga alá nyomja őket. Nekem nem sikerült ez a hozzáállás, eddig szerencsére, nem sokat tapasztaltam ilyet életem során.
Múlt héten volt arra alkalmam, hogy egy szülőszobába is eljussak és ott próbáljak meg relaxálni egy órát, amíg rákötöttek egy gépre. Tudniillik, akkorát estem, mint egy ólajtó, annyira, hogy a kezemben tartott kutyatál Emőke vacsorájával úgy kirepült a kezemből, hogy azóta sem találtuk meg. Tiszta alkonyzóna.
Vicces, hogy mik járnak az ember eszében, amikor épp elveszíti az egyensúlyát és zuhan: nekem például az, hogy biztos tiszta qzsuva lesz a hajam, nem baj úgy is meg akartam mosni... az arcom belemászik a tálkába és csinálhatok neki új vacsorát.
De az egy percig nem volt bennem, hogy a babának baja lesz, mert inkább széttöröm magam, csak úgy essek, hogy őt ne érje. Győzelem, az oldalamra érkeztem!
A biztonság kedvéért másnap bementünk az ügyeletre, ne a kényelmemen múljon, derüljön ki, ha mégis történt valami.
Békés volt, csendes szombat reggel, szellő szállt át a szobán. Mivel fél órás alvásokból tartottam akkor fenn magam, a kórházi ágy hihetetlenül puha és kényelmes fekhelynek bizonyult. Néha feleszméltem a szundiból és nézegettem a falfestményeket a vizsgáló falán és előjött a festő, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy egyszer önkéntes munkában megcsinálnám a gólya és a kisbaba tónusait és az anatómiai egységeket, hogy élvezhető legyen a végeredmény.
