Le Café de Capucine

A gótikus pestisbetegek és a doboló fakas-róka akármi együttesen garantáltan kiakasztják vagy felvidítják a reggelt    Hitem és felfogásom, hogy a középkori művészet sokkal többet tud mondani a ma emberének, mint amennyit az hajlandó észrevenni belőle. Itt van ez a blog, amelynek írója ilyen, bizarro-extravagganza módszerrel akar lobbyzni a felfogás ellen, hogy a középkor csak vér, szomorúság, szenvedés és Umberto Ecco: A rózsa nevéből megismert vallási.misztikum. A képek mögé humort és kortárs popkultúrát tesz, ami nem csak mozog, de meg is botránkoztat. Forrás: http://scorpiondagger.tumblr.com/  

Vagy csak én érzem így magam?

Olyan cuki, hogy belehalooook!

Tegnap régi adósságot róttam le azzal, hogy megnéztem a "Marley és én" című filmet. Annyiszor megígértem már az embernek, hogy az ő álláspontját is végig gondolom a kutyatartással kapcsolatban, tudniillik mióta összekerültünk azóta nem tudtunk dűlőre jutni. Ez a film volt az ő zászlós hajója, ami kikövezte az álláspontját. Bagatellnek tűnik a probléma, de ma még egy kutya, évekkel később ez az attitűd fogja jellemezni a többi dologhoz való hozzáállásunkat, így a vicceskedés már komollyá fordul. Mint az élet alapkérdése: hagyjuk, hogy follyon és csak ússzunk vele, vagy mi is piszkáljunk bele a folyamatokba azzal, hogy megmutatjuk a határokat.     Ez a film a kutya akaratát egy teljesen különálló, megmásíthatatlan, emberi gondolatokkal vetekedő dologként mutatja be. Egy valamit felejtett el az író, azt a közhelyet, amit a mogorva kutyakiképző, vaskalapos erőszakszervezet mennydörgött: a kutya természete, hogy tanulni akar, hogy ezáltal tehessen az ember kedvére. Ezt én igaza

Mai nap eleget tettem régi adósságomnak, a folyamatos kutyakeresés menhelyről való megoldását is fontolóra vettem. Sohasem szerettem nézegetni ezeket az oldalakat, mert krónikus síró-pityogó állapotba kerülök és magamat is beleértve, átkozom az ember azon tulajdonságát, ami arra késztet AKÁRKIT, hogy kirakjon egy állatot. Ilyenkor helyettük és szégyellem magam. Mondhatja kedves olvasóm, hogy jó jó akko' tegyél te is valamit ezért, ne csak sajnálkozz! Ok, sajnos várnunk kell még ezzel, de nagyon hiányzik egy kis élőlény, egy kis állatka ebből a kis lakásból. A kis körmeinek hangja a  padlón, ahogy ritmusosan, magabiztosan végigcsattog kis birodalmán, mintha ő lenne a gondnok.  Ránéztem a debreceni állatotthonokra, megtaláltam  http://debrecen.zug.hu/ oldalát, ahol nagyon kedves és szomorú szemű állatokat láttam. Mindig tiszteltem ezeket az embereket, akik ezzel töltik a mindennapjaikat, tiszteletem őket a tartásukért, hogy nem roppannak össze ennyi kiábrándultság és fájdalom kö

Baleknek gondolnád azt az embert, aki megsirat és haza akar vinni minden kóbor állatot? Pedig én ilyen vagyok. A saját családom már egészen elfogadta ezt a "defektem", de ha idegen emberek szemébe nézek, mikor éppen eme hullámvölgyben próbálom magamra erőltetni a társadalom által elvárt pókerarcot, akkor megdöbbenésbe, szinte rosszallásba botlom. Miért vagyok gyengébb emiatt?  Egyenesebb háttal és mosolyogva mész tovább az utcán, ha tudod hogy egy másik élőlénynek meghosszítottad a szerény életét egy marék étellel, vagy azzal, hogy vizet hozol neki valahonnan és kiöntöd elé, mert látod a szemén, hogy szomjas. Az, hogy egy állatnak segíthetünk, minden plusz utánajárást megér.   Az ok, amiért ilyen nem túl kellemes témába belekapok az az, hogy egyre több kóbor kutyát látok a pici városomban, Berettyóújfaluban. A legutóbbi esetben éppen akkor találkoztam egy ilyen kutyával, amikor a heti bevásárlás tételeit raktam be az autóba. Életrevaló kis állat, jegyeztem meg magamban, val