Bécs Bruegel nélkül

Abban a szerencsében volt részünk, hogy a hétvégén eljutottunk Bécsbe. Már nem először voltam/voltunk de mindig úgy jöttem el innen, hogy még többet akarok belőle ismerni. A nap mérlege viszonylag jól sikerült, annak ellenére, hogy mire elértünk haza, irreális kerülőket tettünk, hogy a cég kipipálhassa azt, hogy a buszuk minden ülőhelye elkelt és nyereséges volt a befektetése. Nem akartam, de megfordultunk Egerben és Nyíregyházán is.
Végignéztük a természettudományi múzeumot ami egy nagy élmény volt, a vakszerencse épp elénk vezette a bécsi lovasiskola lovait, így láthattam a lipicaiakat egy méterről. Gyönyörű állatok. A nap végén még az is belefért, hogy együnk egy Sacher tortát a Sacher szálló cukrászdájában. Szerencsére annyi vásárt láttunk, amennyi épp elegendő volt, hogy még kellemes legyen: 5-8 percig.

Cukrászda a nyúlon túl

Elvileg már nagyon kellene érezni az ünneplés előszelét, tegnap Bécs megadta mindazt, amit A karácsonyi hangulatnak hívnak ... tudod, roppanós hó, nagy csizma, a gesztenyeárus keze mentén felcsapó füst, a forralt bor gőze, kicsi villódzó fények és hömpölygő tömeg.
Sajnos nem vagyok ilyen impulzív, hangulati egyén. Nem érdekelt, nem azért voltam ott.
Tegnap eljutottunk ebbe a csodálatos városba és szívemben kis rőzsedalokkal elindultam a nemzeti képzőművészeti múzeum bejárata felé, hogy megkíséreljem a lehetetlent: az elővételi helyek elfogyása után szándékoztunk bejutni az idősebb Pieter Bruegel életmű kiállítására. Amikor bejelentkeztünk az utazásra, kb. egy hónappal ezelőtt, már akkor tele volt az egész nap az időszaki kiállítás elővételi honlapján. Reménykedsz, de a szíved mélyén tudod, hogy a nem az nem.    
Hat fős csoportunkból rajtam kívül egy ember mutatott a program iránt érdeklődést, nagyon szerettem volna, hogy elégedetten nyugtázza, hogy igen, érdemes belemélyedni a németalföldi festészet öregapjának képeibe.
Számomra Bruegel bácsi képei olyanok, mint régi kedves ismerősök, akiket mindig olyan szívesen látogatok meg, nem változnak és ennek ellenére mindig tudnak valami újat adni, mert kortalanok, viccesek, néha egészen zavarba ejtően kellemetlenek és tagbaszakadtak.
Itt van tőlem az életmű minusz egy db (olvass utána, ha nem magyar lennék viccesnek találnám) és nem feledkezhetek bele, nem ujjonghatok, hogy megfigyelhetem az ecsetvonásait és eredetiben láthatom a színeit.
Amikor bekéredzkedtünk a múzeum üzletébe, hogy azt a pénzt legalább egy monográfiára költsem el, miután végignyálaztam az összes kirakott ajándéktárgyat egy dologra jöttem rá.
1. Nem egy monográfiám van Bruegelről.
2. A művek és azok feltétlen szeretete nem lesz több azután sem, hogy megnéztem a kiállítást. Nem hazudok, jobb lett volna látni, de nem így történt.
Nem leszek szakavatottabb a témában, ha láttam és ha egy olyan hűtőmágnes fogja diszkréten mutatni a vendégeinknek, hogy a tulajdonos bizony kultúrember lehet, mert egy festmény van a hűtőjén. Persze. Ezen múlik.
A szívemhez közel álló képek mindig velem lesznek és mindig sokat fognak nekem adni.
 
Azt az utolsó mondatot magamban mantázva, elindultunk mint egy vert sereg a szembe lévő Természettudományi múzeumba. Jó ómennek tartottam, hogy a fő lépcső közepén egy kétszemű Emőke volt elhelyezve egy vitrinben kitömve, megörültem a kiskutyánk alteregójának.
Miután találkoztunk a férjekkel, elfogyasztottam a szomorúságomra egy csokis sütit, megölelgettek, a következő 5 percben már artikulálatlan: ÓÓÓ és Áááá felkiáltásokkal fogadtam a megannyi dinoszaurusz csontvázat. A kedvencem, a triceratopsz koponyája mellett állva arra gondoltam, hogy nem lesz itt sem rossz a hangulat. A következő órákban próbáltunk tempósan nézelődni, de ott is arra jöttem rá, főleg az előemberek és az ember őseinek termeinél, hogy itt napokat lehetne bogarászni és olvasgatni. A végén csak rohantunk, pedig a számomra kevésbé ismert, így nem érdekel részeket átugrottam szégyenszemre.

Talán csodálkoztok, de a csiszolt drágaköveknél a nők tolongtak

Egy talányos cirmos

Csodaország, kávézóval

Minden bécsi látogatás velejárója számomra, hogy a Maria Hilfer strasse egyik áruházának felmegyünk a tetejére és kiállunk kicsit a tetőteraszra, ahonnan látszik a belváros. Akkor találtuk, amikor először jártunk itt, még főiskolán.
Utána bevetettük magunkat egy Billába, ahol olyan cuccokat vettünk, ami itthon sokkal drágább, így most egy ideig szeretettel fogom nézegetni azt a kamrapolcot. A legjobb souvenir aminek az íze az utazásra emlékeztet.  De egy hátitáskában kicsit fárasztó hazacipelni sajnos.
Még a csoportos városnézéskor szöget ütött a fejembe, hogy milyen gaszto történeti kuriózum lenne, ha beleférne egy Sacher a Sacherben. A pontosság kedvéért megjegyzem: Café Mozart a böcsületes neve. A cukrászda előtt kígyózó sor meggyőzött, hogy ez nem kuriózum, ez a gyakorlat, ha Bécsben vagy.

Készülj fel, ha bevállalod, úgy fogsz bekémlelni az üvegeken, mint egy kis Twist Olivér amíg a pincér bácsi nem mondja azt, hogy bejöhetsz. Ez az eljárás és ezt diktálja a hely véges kapacitása. Elfogyasztottuk a tortánkat és sajnos azt kell mondanom, hogy finom megfogalmazás az osztrákoktól, hogy egy kevés tejszínhab dukál hozzá, mert különben száraz. A száraz esetében ez a reális: SZÁRAZ! P.-vel arra jutottunk a buszon, hogy az ízlések változtak az utóbbi kb. 170 évben + egy városi romantikus legenda egy hype csapdájába sétáltunk bele. Ja szeletenként: 5.50 euró volt, lehet, hogy ez is a torkunkon akadt. Amúgy ez az ár nem volt olyan vészes mint amire számítottam. Jó hangulata volt amúgy a helynek, hatalmas tükrök, kristály csillárok és arany szegélyek. Érdekesség, hogy amikor meglátogattuk az alagsori vécét, kiderült, hogy egy ausztrál pubbal osztozik azon a 2 db wc-n, így elég hamar csöppentünk abba az életérzésbe, ami a diszkókban várakozó marcona pisilőkből tevődik össze, mert a sor természetesen nem haladt.
Ennek volt köszönhető, hogy éppen csak elértük a buszt visszafele, túlzok, csak ki volt számolva az időnk.