Le Café de Capucine

Mi olyan áthidalhatatlan dolog ebben a kis országban, hogy ekkora különbségek vannak lét és élet között? A létet, mint vegetatív, Manslow-i szükséglet piramis alján karistolást értem, amikor alszol, eszel, dolgozol. Azzal szemben, helyezkedik el az ÉLET amikor van valami szép érzet a levegőben, amikor becsukod a szemed és elmosolyodva iszod a reggeli kávéd, felrakod a napszemüvegedet és csak élvezed, hogy süt a nap és közben a hajad összekócolja a jó öreg, alföldi szél. Rácsodálkozol a bólogató, virágos fákra, tűnődsz azon, hogy csak a hely okozza-e, de mintha itt még a tavasz is mutatósabb lenne, vagy csak te vagy elfogult? Akárhogy légyen is, a mai napom arról szólt, hogy jártamban-rohantamban a város egyre csak csalogatott: gyere vissza kislány, itt vagy itthon, mit neked egész Hajdú-Bihar, amikor itt van minden. (Ekkor galád módon felsorolta a kedvenc dolgaimat…) A Tűsarok utcád, a pékséged, ahol csokit adnak a kávéd és a csoda szendvicsed mellé, a gyönyörű házaidon kösz

A pihenőnapok az élet kiérdemelhető, egyszerű jutalmai. "Just add water"- Jelen helyzetben egy jó fürdőt javaslok, arcpakolással, egy pohár borral és máris visszakapja a világ az elveszett kerekségét. Angol rózsát, könyvet, muzsikát ízlés szerint !       A csütörtöki napom olyannyira építő és kellemes volt, hogy nem tudok elég hálás lenni érte. Rácáfoltam a nagy kedvencemre, Marquez bácsira, aki állítja, hogy a csütörtök olyan szenvtelen napja a hétnek, amikor semmi sem történik, sőt meghalni sem érdemes ezen a napon. Frászt! A csütörtök a hétvége kapuja, egy lélegzetvétel és sóhaj, hogy már csak a szorgos és boldog péntek van hátra. Visszatérve a hiba nélkül kivitelezett lusta napomhoz, végre úgy tudtam felkelni, hetek óta először, hogy nem csörgött az óra. Persze a veretes igazság része az is, hogy ez a szabad időpont rendellenesen koránra sikeredett a rutin miatt. Szabad akaratom ünnepe volt ez a csütörtök, mikor pizsamában fetrenghetsz a reggeli kávéval és a soksz

Tanulok élni, tanulok ember lenni. Tanulom a kötelességet és meg akarom találni az arany középutat a munka és a szórakozás között. Nem a szétválasztásukkal, hanem azzal a kivételes és éteri állapottal, hogy próbálom ezt a  két barikádot összebékíteni. Tanulva szórakozom és élvezettel dolgozom. Mennyi körülménynek kell összefogózkodni, hogy ez létrejöhessen? Talán nem olyan soknak, mint ahogy picurka racionális énem el akarja ijeszteni ezeket a munkaruhába öltözködött lehetőségeket, amiket a világ probléma néven ismer.  Vágyom rá, hogy így élhessek, néha felfedi a tanárság egy ilyen szép momentumát, aztán jön az a többi 90 percent, amikor érzed hogy ez a világ nem hajlandó beengedni erre a bennfentes partijára. Megtűrt vagy a habos álmaiddal és naivságoddal az emberiség teljes kulturális örökségével együtt. Érdemes e olyan világban élni, ami minden elemében a hasznosságra épül, nélkülözve a szép esetlegességét? Holly God, dehogy! Legyünk emberek, legyünk rácsodálkozók, legyünk

Nagyvárad mindig a nosztalgikus szívem csücskébe tartozott, ahol olyan tartással lépsz be az EMKÉ-be, hogy bizony Ady is ide tért be, hol az ital fennkölt, hol a színésznők szereplési vágyát kielégítendő, szereposztó díványhoz hasonlatos (itt újsághasáb), alantasabb céllal. Kihúzod magad a Fekete Sas palotában, mert tudsz róla hogy a dédszüleid is itt kávéztak meg egy fárasztó megyei vásár után, itt nézegették hitetlenkedve azt a fura szerkezetet, aminek beszélője egy fali dobozból jött ki és a fülüket odahajtva csodákat halhattak.  Olyan ember hangját, aki nem volt jelen. Nem is említették otthon, az öregeknek, hiszen ilyen modern masinériát el sem tudtak képzelni. A kis mellékutcában található művészellátó, ahol az idős eladó még abból a hősi korszakból származik, amikor a művészek festékeit patikus módjára törték, keverték.     Ez nekem Nagyvárad. Nem akarom meglátni a román nyelvű feliratokat, nem akarom meghallani, hogy csak idegen nyelven szólnak hozzám és előbb kell megkérde

Vállalt szemlélet a világpolgáré, más azt dönti el, hogy bizony ő lokálpatrióta. Úgy is szerethetsz minden utcát és házat a szemeddel, ha más hely szelleméből is akarsz megérezni. Pontosan, érezni. Az, mikor csak visz a lábad, mikor önkéntes alapon elveszel egy város atmoszférájában. Utólag emlékszel milyen zenét hallottál éppen a lejátszódban, mit éreztél mikor beszívtad az illatokat, mikor a színek és a formák adják azt az élményt, hogy itt vagy és nem máshol a világon. Fura, szinte utópiszikus belegondolni, hogy az az élménycsomag, amit ott kapsz, sehol máshol nem lesz ugyan az. Akkor vagy szerencsés, ha egy-egy felcsípett ingerből rekonstruálni tudod a többi, elefánt méretű hiányt. Sohasem gondoltam volna, de jómagam az elbúcsúztatott ízek nagy rajongója vagyok. Azért búcsúztatok, mert ha megadom a módját az elválásnak, akkor talán méltóvá válok arra, hogy megint köszönthessem. Eddigi francia visszaköszönőim koronás királynője a krémes és karakteres Fois Gras, a kacsamáj p

Jelenlegi helyzetemre ezt találtam a legkifejezőbbnek. Csak rakódnak egymásra a különböző teendők, te csak sodródsz és észre veszed, hogy idővel csak a lábad és nem az ambíciód visz egyik helyről  a másikra. Olyan rosszak vagyunk mi, emberek. Siránkozunk, lamentálunk az élet sivárságán, ha nincs más dolgunk és sóhajtozunk, ha az kamatostól átfordul. Mostanában az a napom fénypontja, ha vízszintesbe helyezem magam és belezuhanhatok az ájult alvás fázisába, mégis előtte örömömre szolgál, hogy a telefonomba beírhatom a másnapi teendőimet, egyensúlyozhatok az időpontok és helyszínek világában. Hétköznapjaim fáradhatatlanok, hétvégéim sűrűk. Mégis már alig várom, hogy belekezdhessek a bakancslistám további tételeinek megvalósításába. Kérdezgetik tőlem, mi értelme annak, hogy ennyi papírom van, hogy nyelvet és szakmát tanulok? A válasz egyszerű: igény egy olyan életre, aminek szellemi tartalékait saját erőből töltöttem fel. Miért ne ugranám meg minden potenciális lehetőségemet az életb

Most, amikor erre a hétvégére kikiáltották, hogy bizony készüljünk fel a világháborús téli orosz filmjelenetek külső jegyeire. Bizony, bizony sorba fogunk állni a kenyérért, ami forrón akar kiugrani a kezedből, amíg hazaviszed és lovacska módjára kell a lábaidat emelgetned a mély hóba, hogy haladj. Hogy most tényleg nem vehetsz fel magassarkút, esetleg nyaktörés terhe mellett. Hogy nem számítsunk arra, hogy valahova eljuthatunk és minden folyó ügyletedet szakítsd félbe, ember, aki élve akarsz kikeveredni innen.  Jelenlegi élethelyzetem sűrűségét tekintve ez a pár nap hószünet igazán sokat jelent egy sűrű vizsgaidőszak, egy nyelvvizsga és egy idegőrlő munkahely kipihenéseként.  Én vagyok csak Robin Scherbatsky, aki direkt azt mondta a new yorki hurrikánra, hogy: "Just a golf time!"? Igen is örülök neki, hogy dobálhatom a kutyámat a hórakásokba, hogy havat lapátolhatok, hogy végre igazán fel kell öltöznöm, hogyha kimegyek, mert nem csak játszásiból van hideg, hogy télen igazá