Le Café de Capucine

Nagyvárad mindig a nosztalgikus szívem csücskébe tartozott, ahol olyan tartással lépsz be az EMKÉ-be, hogy bizony Ady is ide tért be, hol az ital fennkölt, hol a színésznők szereplési vágyát kielégítendő, szereposztó díványhoz hasonlatos (itt újsághasáb), alantasabb céllal. Kihúzod magad a Fekete Sas palotában, mert tudsz róla hogy a dédszüleid is itt kávéztak meg egy fárasztó megyei vásár után, itt nézegették hitetlenkedve azt a fura szerkezetet, aminek beszélője egy fali dobozból jött ki és a fülüket odahajtva csodákat halhattak.  Olyan ember hangját, aki nem volt jelen. Nem is említették otthon, az öregeknek, hiszen ilyen modern masinériát el sem tudtak képzelni. A kis mellékutcában található művészellátó, ahol az idős eladó még abból a hősi korszakból származik, amikor a művészek festékeit patikus módjára törték, keverték.     Ez nekem Nagyvárad. Nem akarom meglátni a román nyelvű feliratokat, nem akarom meghallani, hogy csak idegen nyelven szólnak hozzám és ...

Vállalt szemlélet a világpolgáré, más azt dönti el, hogy bizony ő lokálpatrióta. Úgy is szerethetsz minden utcát és házat a szemeddel, ha más hely szelleméből is akarsz megérezni. Pontosan, érezni. Az, mikor csak visz a lábad, mikor önkéntes alapon elveszel egy város atmoszférájában. Utólag emlékszel milyen zenét hallottál éppen a lejátszódban, mit éreztél mikor beszívtad az illatokat, mikor a színek és a formák adják azt az élményt, hogy itt vagy és nem máshol a világon. Fura, szinte utópiszikus belegondolni, hogy az az élménycsomag, amit ott kapsz, sehol máshol nem lesz ugyan az. Akkor vagy szerencsés, ha egy-egy felcsípett ingerből rekonstruálni tudod a többi, elefánt méretű hiányt. Sohasem gondoltam volna, de jómagam az elbúcsúztatott ízek nagy rajongója vagyok. Azért búcsúztatok, mert ha megadom a módját az elválásnak, akkor talán méltóvá válok arra, hogy megint köszönthessem. Eddigi francia visszaköszönőim koronás királynője a krémes és karakteres Fois Gras, a kacsamáj p...