Le Café de Capucine

Be kell vallanom valamit, aminek sem egy dietetikus, sem a konyhatündérek nemzetközi szövetsége nem örülne. Imádom a pizzát és minden héten a hétfői nap túlélését azzal ünnepeljük/tük, hogy este pizzát rendelünk és zombisorozat nézése közben sörrel, vagy vörösborral megesszük. Mióta terhes vagyok, azóta csak a nyálamat nyelem a sör és bor helyett és egy ideje a pizza is elmaradt. Múlt szombaton P. délután megszólalt, mikor a napágyon költöttük az estebédet: - Ok, hogy van most mindenféle finom maradék, de az igazi vacsorára mit eszünk? Ilyenkor szoktam kiborulni, mert az állandó gondolkodás és ötletelés energia, amikor a mit főzzek kérdésre válaszolok, amiben MINDIG kell  legyen hús, különben az csak előétel. Az egyetlen kivétel a pizza. De azt már nem volt pofám mondani, hogy rendeljünk pizzát, mert annyi pénz a világon nincs, minden héten rendelni... Ezért rávetettem magam a pinterestre, ami mindig kihúz a szarból, belenéztem a "Mit főzzek!!?" mappámba és találtam

Az előző bejegyzésben megemlített lábosom, A lábosom társra vágyott, ezért beugrottunk a héten egy másikért, egy nagyon hasznos darabért, amit anyukámtól kaptam, úgy kötöttem ki, hogy öntöttvas legyen és azóta is imádom. Egy olyan darab, ami 50 év múlva is használható. Igen, az tény és való, hogy nem hátfájós embereknek van kitalálva, eleve az edény megvan kb. 3 kg, e mellé jön a belepakolt kaja, amit sütőből ki és be húzni... szóval oda kell figyelni a drágára. Ez az étel számomra azért is kedves, mert egy sor spenótot ültettem tavasszal az ajtónk elé és onnantól kezdve el is feledkeztem róla, ez abból a sorból készült. Sok mindent meg akartam és akarok még tenni a baba születése előtt (befőzés saját zöldségből gyümölcsből, lecsó eltevése bográcsból stb.),de ahogy haladunk előre az idővel, egyre inkább érzem, hogy a hasamnak, illetve neki nem jó, ha túl sokat hajolok előre, görnyedek stb. Egy kis paradicsom nem ér ekkora árat. Annak ellenére, hogy elégé visszafogott az eszközké

Ez a recept már több hete szemrehányóan ott van a telefonomban. Amikor főzök, "in situa" leírom a receptet, mit tettem bele, ha nem sikerül jól, akkor törlés, ha jó lesz, akkor két pofazacskóra esszük és mehet a blogba. Ez egy olyan recept volt, amit én nagy kedvvel ettem, mert minden benne volt, illetve mellette, amit éhenhalóként tudok zabálni: padlizsán, paradicsommal nyakon öntve, sűrűszósszal, rukkolával és újkrumplival... P. csak ennyit jegyzett meg az első csendes tányérkája után, mikor kínáltam neki a lehetőséget a repetára: ez olyan női kaja, ha svédasztalos ebéden lennénk, akkor biztos ezt szednéd ki, de tudod én mit vennék? - Tudom. Rántott húst, hasábbal. Titokban sajnáltam, hogy miért is tettem bele a húsgombócot, mert a padlizsán egy olyan jó alap, ami elbír egy teljes fogást. Főleg így, hogy akiért beletettem, nem szerette.  Sebaj, több jutott nekem és pár nap múlva egy kis rántott csirke is került valakinek az ebédes tálkájába, szigorúan sütőben sütve.

Sziasztok! Mostanában kezdünk el átpakolni egy nagyobb és kényelmesebb lakhelyre, aminek egyenes folyománya, a folyamatos nincs érzése, mert mindig elfelejtünk valamit, vagy a dobozból való nomád élet frusztráló mivolta, amikor még nem vagy otthon és minden fura és új. A hab a tortán, hogy minél nehezebben szokjunk be egy olyan gányoló, otthon megbütykölő előző gazda hagyta ránk a "meglepetéseit". Ez a gazda, aki nem átallott a legsötétebb helységbe konyhát építeni és a falat egy vízhatlan, sűrű majdnem fekete olajfestékkel átkente, biztos ami biztos alapon. Az egyetlen szálon odabigyessztett villanykörtéről ne is beszéljünk, aminél nem tudtuk, hogy eddig mi tartotta azt a súlyt a helyén és egy szellő miért nem fújta le. Be kell vallanom, romantikusnak találom a kis olvasólámpa fényét az igazi helyett, de nem olyan komfortos. Az hogy átesünk az utólag telepített étage fűtés csövein, amely a parkettába félig belevésve fut végig a szobákon, már megszoktuk.  

Vannak könyvek, amelyeket kivégzel és úgy ahogy végigolvastad, el is sikkad a felejtésben, de vannak olyan olvasásélmények, amelyek utána kitörölhetetlenül beépülnek a lelkedbe és csak azt sajnálod, hogy nem tudod kitörölni az agyadból az élményt, hogy újraolvasd és megint ugyanúgy lenyűgözzön, mint az első alkalommal. Tegnap este gondolkodtam a könyvön, hogy mégis hogyan foghatnék bele az elmesélésébe, vagy egyáltalán, hogy megmutassak abból a meseszerű világból, ami összekapcsolódik a fojtogató, véres valósággal, amivel annyira szinkronban van. Balszerencsémre utánanéztem, hogy az emberek hogyan viszonyulnak ehhez a hangulathoz, tetszett e nekik, háááát nem olyan töretlen a lelkesedés, de nekem mint megrögzött infantilisnak, aki egyszerre próbál igaz is lenni, nekem tökéletes volt. Nem akarom műfajilag berakni egy dobozba sem, mert helyet kap benne várostörténeti leírás, lélektani fejlődéstörténet, picike szerelem és hatalmas adag álomszerű leírás, ami valóság, szociológiai r

Akkor vettem észre, hogy egy másik életkori osztály tagja lettem mikor még Szegeden laktam és egyik szombat hajnalban egy találkozóra siettem reggel 6:30-kor. Ültem, vártam a trolit Újszegeden, hogy elvigyen a nagy vásárcsarnokba, mert piacozni jó, főleg még a nagy tömeg előtt.  Imádom a reggeli csendet, az illatát a fáknak, a friss levegőt. A megállóban rajtam kívül csak 2 tizenéves emberke állt meg, akik nem indították a napjukat, hanem próbáltak hazaevickélni egy nagyon hosszúra nyúlt este után. Aztán elkezdődtek a munkás, szétcsúszott évek, amikor örültem, ha eleget tudtam aludni, hogy úgy ahogy összerakjam magam a következő napra. Nagy hiba volt esténként bekapcsolni még arra az egy-két órára a tévét. Az utóbbi hónapokban nem visz rá egyikünket sem a lélek, hogy este csak úgy ott ragadjunk egy kretén mese vagy valami film előtt, csak hogy zizegjen valami. Unalmas, manipulatív és nem építő, az idő sokkal értékesebb ennél. Nincs tévé. normális időben fekszünk és ezzel egyetem

Ma éjjel olyan kellemes álmom volt, amely megérlelte, hogy beszélhessek arról az elképzelésemről, hogy megtanulok baguette-et sütni. Régi  kedves emberekkel kávézgattam Párizsban egy csendes téren én meg nem győztem reggel siránkozni P.-nek, hogy megélhettem 30 krumpli kapálást és még mindig nem jutottam el, pedig az utóbbi 20-ban erősen vágytam oda. Persze 2016 eleje óta mindig ott volt a félsz is a forrongó város miatt, de a praktikumban hívő emberként vérteztem fel magam: miért épp engem és abban a pár napban lőnének agyon, egyszeri turistaként, ha más, nap mint nap ott él és dolgozik? Nagyobb esély van arra, hogy hazafele belém csap a villám. Visszatérve a sütéshez, egész nagy tárházat és szabályrendszert építettem fel a baguette sütéssel kapcsolatban, utánaolvastam, volt olyan, hogy hajnalban, mikor felébredtem múlt pénteken 500 db gyúrómozdulattal készítettem elő a tésztát a 24 órás kelesztésre. Mert láttam, hogy a lyoni pékségben olyan ruganyos a tészta, hogy a másik ember el