Le Café de Capucine

Sohasem szerettem az ilyen szuperhősös történeteket, gyerekkorom óta idegesít, hogy Lois Lane-nek nincs annyi sütnivalója, hogy nem esik le neki, hogy egy szemüvegnyi különbség van a csendes, meglepően jó izomzatú, de még mindig gyógyegér kollegája és Superman között? Tudom, egy szemüveg ledobása az elmében és a mindennapokban csodákra képes, ezt saját magam tapasztaltam, de azért nem egy álruha. A rajzolót is zavarta ez az anomália.      A hetünk megint érdekesen tragikomikusra sikerült, de ezen nagyon jót nevettem, hogy nem tudom veletek megosztani. Kellemes hétvégét mindenkinek! A kép forrása: 9gag.com

Tegnap lett vége a regényíró hónapnak. Szeretnék néhány mondatban megemlékezni erről az élményről. Emberek, megcsináltam! Kaptam oklevelet is meg minden! 2 éve próbálkoztam vele, eljutottam a feléig, de ott feladtam. Akkor nem így láttam, egyszerűen úgy éreztem, hogy elfogyott a történetből a szusz és belőlem is, mert éjszakázni kell hozzá, összpontosítani kell hozzá és akkor is neki kell ülni a gépnek, amikor álmos vagy, rossz napod volt, vagy csak egyszerűen fázol és nem akaródzik kibújni, vagy sajnálod a családot, mert abban a 3 órában, amit esténként velük is tölthetnél, galád módon a saját céljaidra használsz fel. De most! Ho ho hó! Jelentem, ha nem is mindig, de főztem, mostam, dolgoztam, mérni voltam és mégis összejött az az 50,000 szó. Mire végzek a korrektúrával, lesz abból 60 is. Összehasonlításképp: Harry Potter és a bölcsek köve: 76944 szó, Vagy Az állatfarm: 29.400. Szóval, ha nem is minőségre, mennyiségre már egész bőbeszédű. Hirtelen gondolattól vezérelve vágtam

Kedves olvasók! Nagyon jól megy a könyvíró hónap, mindig azon settenkedem, hogy hogyan bújjak el a családom szeme elől, hogy írhassak, közben jazzt hallgassak a éjszakában. Állandóan álmos vagyok, de pörög az agyam, boldog vagyok, hogy nem pukkant ki a felénél a történetem mint 2 éve. A story egy lapos palacsinta, de nem adom fel, az volt a cél, hogy kitartásom legyen és végig csináljam.   Drukkoljatok! Ui: Mellékelten csatolok egy kis hanganyagot a képregényhez, így érdemes ordítani. 

Amíg november van, néhány úriember betartja a ne borotválkozz hónapot. Nekem, ha november akkor évről évre megpróbálkozom a regényírással, eddig kevesebb sikerrel. Magaménak érzem a Gyűrűk ura egy mondatát ezekben a napokban: Vigyázz Frodó, mert ha kilépsz a kapun, egyik lábad a másik után és eljutsz ki tudja hova? - Kkhm kicsit csapongó vagyok.  A regényírás az önnevelésemhez is erősen kapcsolódik. Hogy a fellángoló és könnyen továbbugráló szellemnek adjunk egy betoncipőt, hogy kitartás által letegyen valamit az asztalra.   De a kudarc rutinja néhány dologra megtanított:  - attól, hogy magad előtt is szégyelled a saját történetbeli hiányosságaidat, attól még írhatsz - ha este 8-ra érsz haza, hiába van kint a mosatlan a konyhában, attól még írhatsz - ha álmos vagy, mindig segít az alkotó erőnek egy pohár bor - illetve a határidő nem az ellenséged, hanem a barátod mert saját magad lustaságától ment meg, ha kicsit minden nap eteted.  - minden mindegy, csak hala

Kedves Blogolvasók! Köszönöm, hogy nem felejtettetek el és a régi írásaimat is olvassátok. Látom ám! Vagy van egy fanatikus olvasóm aki minden egye nap újra kinyit minden írást. Kedves, de kicsit para. Vagy valahol a világban egy csoport a kötetlen és nem mindig értelmes gondolataim alapján akarja megtanulni a magyar nyelvet, házi feladatként kiadva a fordítást. Akármelyik változat is, köszönöm, hogy mozgásban tarjátok ezt. Sokat gondolok az írásra, a szabad írásra. Mostanában sokat kellett kötött hangnemben és témában írnom, lemerített. Képzeljétek el, eltelt egy hónap az utolsó bejegyzés óta. Magam is meglepődtem ezen a nagy szüneten. Van még néhány ember, aki jó érzéseket táplál az irányomba (nem vagyok egy könnyen viselhető), na az ő leveleik is függőben vannak, sőt egy nagyon kedves barátném AUGUSZTUSBAN ünnepelt születésnapi ajándéka is az irodában van. Októberben megfordult kicsit velünk a világ. Tudod mikor kezdesz kicsit leereszteni, -az a fránya kényelmi zóna- hogy nem ke

Tegnap mutatták be a magyar mozik a Kiéhezettek című fillmet, ami annyira érdekelt minket, hogy még azt a szokásunkat is megtörtük, hogy kivárjuk, hogy az Apolló moziban kezdjék el játszani és vállaltam a nachos ropogtatást hallgatni, illetve elviselni azt az igénytelenséget a nagyüzemi szórakoztatástól, hogy a film fele alatt hallottam a másik teremből a Bridget Jones filmet, A teremőr srác nyitott ajtónál nézte ezt és a szomszéd filmet is. Mit ne mondjak, úgy igazán nem lehet feszültséget generálni, ha halllom a másik filmből Udvaros Dorottya Bridget szinkronját, ami számomra a cukormáz, a fiatallyányságom nosztalgiája. A történet nem teljesen zombis film. Nekem inkább azért tetszett, mert megmutatta, hogy sokszor azok a döntések amit evidensnek gondolunk, - mert élni akarunk mondjuk - a nagy egész tekintetében semmit sem számítanak. Igen, ehhez a gondolathoz nehezen jutottam el, mert az egóm nem engedte el azt, hogy az én életem is fontos. De a film fő kérdése számomra: Miért le

Most kényszerítenem kell magam, hogy írjak. Vannak helyzetek, amin szeretnél rágódni, felháborodni, elgondolkodni, de azzal is tisztában vagy, hogy Te nem tehetsz semmit, hogy jobb legyen. Nem látsz bele, nem vagy ott és akármennyire is szeretnél segíteni, nem tudsz. Csak fáj a szíved érte. Életünk közszemlére téve Amikor a kutyát sétáltatom, elgondolkodom az életemen, és van, amikor az élet mutat valami olyat, amin érdemes elkattogni. Például most a kabátzsebemben van egy számomra ismeretlen körtefajta leíró kártyája. Sajnálatból tettem el, mert akihez tartozott, aki álmodozott a kis lakásában, hogy neki is lesz egyszer kertje, már kiköltözött a köztemetőbe, az örökösei eladták a lakását. Mindenét kirakták az utcára, a kertészeti kártyás gyűjteménye, a vízmelegítője, a járókerete és az összes könyve és minden felhalmozott java először át lett nézve a lomisok által, utána mindent elszállított az AKSD. Ez az egy kártya maradt a kupac helyén mikor legközelebb arra mentem. H