Le Café de Capucine

Általános iskolában minden nyáron rendeztek kézműves tábort. Szerettem, mert itt kerültem először kapcsolatba az agyagozással, a szövéssel például, több lehetőség volt olyan dolgokat kipróbálni, ami egy átlagos rajz órába már nem fért bele, több időd volt arra, hogy ezeket az új utakat felfedezhesd, mert az egész egy hétig tartott. Itt kerültem először kapcsolatba a batikolással. Még mindig megvannak a régi darabok, valamelyik szekrény aljában pihennek. Most már visszatekintve elnagyoltak, böték és gyermekiek, de sohasem tartoztam a csodagyerekek, vagy még a nagyon tehetségesek kasztjába sem. 8 évesen úgy rajzoltam mint egy átlagos 8 éves. Akkor ugrott meg a dolog amikor heti 40 órákat töltöttem a műteremben és utána folytattam a gyakorlást otthon. Visszatérve a batikolásra, az volt a kedvencem. Nem azért mert annyira hippi érzületű voltam, hogy olyan pólóban akartam járkálni, hanem a színeket imádtam, amiket ráönthettem. Annál csodálatosabb várakozást nem is nagyon tudok elképz

Már régóta készülődik ez a bejegyzés, próbáltam olyan dolgokat és ötleteket összeszedni, amelyek egy közel korombeli személy házában is helyet kaphat. Különös tekintettel azokra az ötletekre, amelyek saját kezűleg is elkészíthetőek. Helyet kapnak olyan ötletek is, amelyek csak imitálják ezt a játékot, a hangulatát, a vidámságát, habár másból készültek. Tetszenek a letisztult terek, a számomra "felnőtt" bútorok, amik profizmust, stílust jelentenek egy háztartásban, ha tovább megyek még egy jelzővel azt is hozzáteszem, hogy konformisták és unalmasak. De becsapni sem akarom magam azzal, hogy nem vagyok egy infantilis kis hülye. Különösen vonzódom az olyan dolgokhoz, amiknek van valami gyakorlati szerepe a gépezetben, viszont viccesen vagy cukin néznek ki és lehet velük játszani. Például az étkezőasztalunkon elhelyezkedő 2 elefánt a só és bors szóró, de használaton kívül harcolni tudnak egymással, vagy épp nagyon összeölelkezni. Másnak is megvannak ezek az élményei, talán

Az iskolában lázadoztam a huszadik századi művészeti hullámok ellen, de idővel teljesen beleestem. Talán a nemtudás, vagy a rugalmatlanság bűnébe estem, amikor egy kalap alá vettem egy olyan csodálatosan színes érát, amit a múlt század elejét jellemezte. Az art deco a szívem csücske a stílusok között, mert olyan mint én. Nem egoizmus, csakis önismeret. Nem vagyok finom, törékeny sem szellemileg, sem fizikálisan, a szecessziót csak csodálni tudom, nem azonosulhatok a kis szitakötőivel és indás virágaival.  Tetszik az, hogy néhány színnel dolgozik, egyszerű, mégis határozott formái és mindig van benne egy kis csavar, ami életet visz az egészbe, egy kis huncutság. Ezt a bravúrt úgy adja ki, hogy közben sugárzik róla a nőiesség. A mérnöki szigorúságban ott a blikkfank. A divatban, a belsőépítészetben a formái egészen eljutottak hozzánk, Magyarországra. Üssétek fel a vatera bútor szekcióját, 90 éve tudták az emberek mivel érdemes magukat körülvenni az otthonukban, kár hogy sokszor akkor