Le Café de Capucine

Nem tudom, hol kezdhetném, elvárásokkal érkeztünk Lengyelországba. Amikor itthon turisták szólítanak le, boldog vagyok, ha állampolgárként, magyar emberként olyan képet tudok nyújtani nekik, hogy érdemes ide látogatni. Mert mindannyian az országimázs központ kihelyezett emberei vagyunk. Meg amúgy is, csak a világnak ez a medencéje az otthonunk, büszkék vagyunk rá. Nem tudom, hogy Krakkóban csak kifogtunk egy tucatnyi épp morgós menstruálós, hasfájós nőt, vagy hazudtak nekünk a lengyel magyar jó viszonyról. Annyi attrocitás ért egy nap alatt, a kedvesség, vagy egyáltalán az emberi jóérzés, az idegenek iránti udvariasság, hiánya. Ha mással is így viselkednek, nem tudom, hogyan tudnak ilyen idegen forgalmat bonyolítani. 10 emberre jutott egy olyan, aki nem úgy beszélt velünk mint egy darab kutyagumival. Az ételek nagyon jók, az épületek gyönyörűek, egymást érik a jó boltok, éttermek, kávézók, csak az emberek nem adják azt a jó érzést, hogy akarjál is ott maradni. Rossz ezt kimondani, m

Tapasztalatot kaptam karácsonyra, egy utazási élményt és úgy ülök itt, hogy megjártuk a Tátrát olyan este, mikor a fenyvesek csak a törzsüket mutatták nekünk, láttuk a Wavel várának alsó termeit, és Oscar Shindler gyárát az ipari negyedben. Szolidaritást kaptam, hogy elvitt engem egy olyan moziba, amit szerettem volna megnézni. A tapasztalat mondatja velem a keserű tudást: jobb lett volna a Hobbitot letölteni és az első 20 perc után kikapcsolni. Ha érdemelne egy blogbejegyzést, szapulnám de inkább csak megemlékezem róla. De előre nézzünk, az utazás mindig felvidít, annyira jó hely Lengyelország! Krakkót az utóbbi hetekben nézegettük, találtam néhány olyan épületről képet, ami alapján beleszerettem a Kazimierzbe. Ennyi volt a vágyam.  P.-nek annyi volt a kérése, hogy menjünk el Oswiecimbe, német nevén Auswitz-ba. Ez a lépcsősor benne volt a Schindler listájában. Forrás: zszywka.pl Az ismerősök nem vállalkoztak útitársnak, így kedd este lefoglaltuk az interneten és

Bár nem vagyok rá büszke az ajándékok számát és kreativitását tekintve, nem veregetném meg a vállamat, de legalább minden meglett. Láttátok e a Grincset? Olyan állapotok uralkodnak mint Kifalván így karácsony előtt. Pedig a mese épp ezt az cirkuszt mutatja, a kötelességből ajándékozást.   Tegnap épp egy boltban álltunk kereső módra és válogattunk amikor megfogalmazódott bennem a felismerés: mit keresünk mi itt? Körbenéztem és mindenki pánikban volt, hogy találjon valamit, mert mindjárt szent este. Kétségbeesetten válogatunk, hogy eltaláljuk egy szerettünk ízlését tudva azt, hogy sohasem szeretett olvasni, ruhája annyi van amit nem ildomos bevallani és fogyasztó révén mindent megvesz magának, amire szüksége van. Sajnos még olyat is, amire nincs. Felhívtam és megfenyegettem a szeretet nevében, hogy, valljon színt, mi az, amit tervezett megvenni, de nincs ajándék státuszban. Így vettem valami hiper szuper hajápolót 2 perc alatt egy gyógyszertárban és belekerült annyiba, mint amennyit rá

Az elmúlt napokban megtanultunk valamit: minél kevesebbet vállalunk, annál kevesebbet bírunk. Most egy lejtőn vagyunk és már nagyon várjuk a dolgosabb januárt. Az az érdekes, hogy olyan kimerült vagyok ettől a nyugisabb életviteltől, mint amikor 2 telefon lóg a fülemen és a fejem zsong a sok adattól és tennivalótól. Csak a magam nevében beszélhetek. Évek óta először egy napra meg voltam fázva. Nem szabad elpuhulni, mert így bosszulja meg magát. A ruhámat megrendeltem, feltehetőleg a héten meg is érkezik, nagyon várom. Az esküvőre van hely, zene is fog szólni, gyűrűt már húzhatunk a másik újára. Reméljük minél többen el is jönnek. Alakul. Hetek óta gondolkodunk rajta, megléptük azt, amit eddig nem mertünk: felpakoljuk a bugyit/gatyát és az útlevelet és elindulunk Krakkóba. (Tudom oda már nem kell, de a Bridget Jones-on szocializálódtam, ott még így mondták a spontán utat.) Izgatottak vagyunk, főleg úgy, hogy a készülődés nem fárasztja ki a kíváncsiságot, nem lesz lapos a téma, amíg

Ezt a receptet akkor szoktam elővenni, amikor el kell tüntetni egy megunt sültet a hűtőből. De valahogy most még az sem tudott eltántorítani az olvasmányomtól, hogy fél órára menjek ki elkészíteni a frissen sütött változatot. Üsse kavics, az egészet bedobtam a sütőbe és legközelebb is így teszek, mert jobb lett. Mióta rájöttem, hogy a húsételek kívánják maguk mellé a gyümölcs édességét és frissességét, nem utolsó sorban szebb színű a bőrük is, ha van minek rápirulnia, mindenbe rakok egy kanál akármilyen lekvárt. Tudom, borzalmas vagyok, a saját családom élből elutasítja az ilyen újításokat, viszont nem tudják megmondani miért nem sikerül a végeredmény olyanra, mint amit nálunk ettek. Summa summarum, ez egy nagyon frissítő főétel, ami nem utolsó sorban megvéd a megfázástól... gyömbér, fokhagyma, citrom.  Hozzávalók: 500 g sertés lapocka (vékonyra szeletelve) egy hüvelykujjnyi gyömbér hámozva és aprítva 1 citrom sárga héja és leve 1 dl szójaszósz 2 gerezd fokhagyma 2 sárgarépa

Vannak olyan vágyaim, amik megvalósításának még nem kezdtem neki. Ilyen az, például, hogy nem építettem még üvegházat, hogy télen is ehessek paradicsomot, vagy, hogy croissant hajtogassak és süssek. Persze, úgy hogy sikerül is. Hétvégén kipipáltam egyet, amit gyerek korom óta meg akartam csinálni. Ez volt a kifogyhatatlan tejkaramella elkészítése. Azért kifogyhatatlan, mert magam hamarabb ráunok, mint hogy elfogyna az egész, ellentétben a boltival. Imádtam és a szerencsi kék sárga zacskós cukra volt a kedvencem, az utóbbi években megint forgalmazzák. Be akartam csomagolni átlátszó celofánba és régi kottapapírokba, hogy anyukáméknak adhassam Mikulásra.  Esetleg még a karácsonyfára is jutott volna.  Olvastam a nagy internetes médiumon, hogy kinek hogy sikerült. Egy olyan vélemény sem volt, hogy nem szilárdult meg. Én így jártam. Szép szép, finom is, csak folyik. Kekszet tunkolni jó volt bele. Szeretnék eljutni arra a tudatszintre, hogy más kárán okuljak, de be kell látnom, a saját ká

Vége lett a novembernek és büszkén mondhatom, nem ugrottam meg a lécet. Látható, a feléig jutottam. Megosztom a gondolataimat ezzel kapcsolatban. P. mindig hozzámondta a monológomhoz ezt, mikor magam ostoroztam mert kievéske, lapos, hézagos stb.:  - Kihez képest kevés? Ahhoz, aki, épp munkanélküli, vagy ahhoz, aki diák? Nem tudhatjuk, de azt nem szabad elfelejteni, hogy akármilyen körülmények között vágott bele valaki, le a kalappal előtte, hogy végig is csinálta. Sokat tanultam magamról, ebben az egy hónapban.  Például, hogy nem tudok vezényszóra, vagy előírt ráta szerint írni. Azt gondoltam eddig, hogy megvalósítható. Ha képes voltam kegyelem kettessel átvergődni az elméleti pedagógia vizsgán, akkor egyéb szörnyűségekre is képesnek éreztem magam. Utólag belegondolva, nem véletlenül lett csak annyi, a fölösleges sz@*rágást akkor sem bírtam. Még most is, mikor azt hinnéd, hogy ismered saját magad mélységeit és hogy mi motivál, nem lehetsz benne biztos. A Quimby mondta az egyik da

Egy régi vágású ropogtatnivaló keksz. Kicsit érződik a kókusz, pont hogy válaszoljon a csokoládé ízére. Egy baja volt, nem csippentettem le a cukorból még néhány dekát, nekem édes lett. A másik az, hogy úgy jártam mint azok, akik rábiggyesztik a késztermékre, hogy: FAIL! Vagyis hiba. Utólag lettem csak okoska, mikor eszembe jutott, hogy a tengeren túlon gombócokat tesznek a sütőlapra. Még egyszer megcsinálom és akkor készül néhány fotó. Akkor remélhetőleg nem fogok elaludni az alatt a negyed óra alatt, amíg sül. Bár ha jobban belegondolok, hiányozna a füstös íze. :D Ui: A család nem bánta. 15 dkg liszt 1 csomag sütőpor 1 tojás 12 dkg cukor (legközelebb csak 10-et rakok, de kinek a pap, kinek a paplan) 1 csomag vaníliás cukor Csipet só 3 dkg kókuszreszelék 100 g vaj 10 dkg csokoládé Elkészítés: A vajat olvasszuk fel, addig míg várjuk, szitáljuk át a lisztet a sütőporral a sóval egy keverőtálba. Szórjuk bele a kókuszt és öntsük bele a vajat. Keverjük át, majd adjuk ho