Le Café de Capucine

Talán a Myfair Ladyben találkoztam először ilyen kis megbújó föld alatti alkalmatosságokkal, sous terrain-ekkel. Londonban volt szerencsém annyit látni belőlük, hogy teljesen beléjük szeressek. Nem mondhattam rájuk sem azt, hogy sötétek, nyirkosak vagy egészségre károsak lennének, csupán egy 10 milliós metropolisz egyik tradicionális válasza egy több száz éve égető kérdésre. Nekem ezeknek a lakások egyet jelentenek azzal az optimista gondolkodással, hogy ha az Élet megtagadta tőle a lépcsőkön feletti lakhatást, akkor úgy alakítgatja a kis lakát, hogy stílusos legyen, amije van. Igazuk van! Tüneményes. Mini kerteket, öntöttvas lépcsőket,  színes ajtókat, napfényben fürdő gyermek rajzasztalt láttam az ilyen házak környékén. Mindenhol azok a gyönyörű téglák és smaragdzöld, zsebkendőnyi kertecskék. Nem egy Twist Oliver szindróma rácsokkal és elsuhanó emberlábakkal. Ha megfelelő a vízelvezetés, egy nagyobb eső nem változtatja a lejáratot zuhataggá, a lakást pedig, tengerré. Hőszigetelé

Egész életemben csak tévedésből, vagy balesetből kifolyólag látogattam a kórházakat, 10 évesen meg is szöktem egyből, bár, én úgy értelmeztem, hogy sétáltam egyet. Summa summarum: sohasem voltam nagybeteg. Viszont úgy érzem, az elmúlt időszak figyelmeztet arra, hogy kezdjek odafigyelni, mert ami most még csak sugallat, 10 év múlva már egy kórkép. Évek óta próbálom az agyam és az egóm terelgetni abba az irányba, hogy lemondjak a húsról. Eddig nem akartam, túlságosan szeretem a jól elkészített marhapörköltet, a ropogósra sült kacsát, a sült oldalast fokhagymával etc. etc. Helyettesítsétek be a saját kedvencetekkel. Nos kérem szépen. Be kellett látnom, hogy bár próbálkoztam kitörni a szülői házból hozott tudásanyagból, előbb utóbb ehhez kanyarodtam vissza, amit ott láttam és tanultam. Bár erényükre legyen mondva, sokkal egészségesebben étkeznek mint mikor gyerek voltam, de én ezt már csak hetente, kéthetente látom, mert saját háztartást kell vinnem, saját szabályokkal. Olyannyi

Weöres Sándor verse mai napig az egyik kedvencem, jó persze nem egy Anyegin komolyságú, de olyan jó kántálni, hogy kutyafülű, kutyafülű Aladár. Ha már Sztyepánovicsnak elneveztem egy kövér tacskót, akkor Aladárnak is elnevezhetnék egy kihipózott szőrű pumit. Hogy hol láttam ilyen csudabogarat? Kutyakiállításon. Úgy vagyok a kutyákkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Lehet egy kutya szálkás szőrű, vagy lebegő hajú, tömzsi lábú, hosszú, szemérmetes, bugyuta, atletikus, mackós, izgága vagy sztoikusan nyugodt, nekem egyre meg, ha kapható rá, meg kell gyurmázni. Külön szeretem az olyan címeket a munkámban, ahol állatok is laknak, a macskákat és a kis kutyákat lehet bolondítani a lézerrel a óriásokat simogathatom.   Ott kezdődött, hogy minden nap amikor megyünk haza kiszúrtam egy mozaikszót: CACIB. Onnantól kezdve le volt foglalva az Augusztus 23., mint munka elől fenntartott, szabad időpont. Konkrét céllal indultunk, meg akartuk nézni, hogy milyen kutya is a Corgi, teljes nevén Pe

Hétvégén megkívántam egy nagy nyári klasszikust, a töltött paprikát. Annyira szeretem, hogy egyáltalán nem bántam, hogy P. nem. Kiselőadást tartott nekem a paradicsom és paprika káros hatásáról, ugyanis kicsúfolja azt a jóóóó húst. Sebaj, több jut nekem. A csokoládé imádatom sós, zöldséges megfelelője. Utánanéztem a netes platformon, hogy milyen változatai vannak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vitákat képes kiváltani hogy kell e bele hagyma és hogy mikor öntsük fel a paradicsomszósszal, vagy, hogy a dunántúli vagy az alföldi változat e jobb. Ízlés kérdése, nem vitatkozom, inkább kikapcsoltam az okoskodást, mielőtt kezdett a sok válogatott sértéstől gyomoridegem lenni. Megkérdeztem az én orákulumomat: Elmeséltettem az anyukámmal. Láss csodát, olyan lett mint otthon és két pofára ettem. A mi házunk táján így csináljuk, érdekességképpen és notesz helyett leírom ide. A kacsazsír az én addikcióm, teljesen mindegy milyen zsiradékot használunk.  Töltött paprika Hozzávalók: (2-3 ada

A metroban van egy baguette, amire mostanában rákaptunk. Hétvégén kívánkoztam valami olyan olvasmány után, ami könnyed, ami valamiképp kapcsolódik az ételkészítéshez, vendéglátáshoz. Büszkén mondhatom, amit meg lehet keresni a témában, annak nagy hányadát olvastam. A you tube-on megtaláltam egy igazi őskövültetet, a legelső tévés szakácstól, a műfaj megteremtőjétől, Julia Child-tól. Ez a nő egy olyan kedves jelenség, nem tudom, lehet, hogy a kétbalkeze miatt, de nagyon közel állónak érzem a habitusát az enyémhez. Ebben lehet a sikere titka: ha neki sikerülhet úgy, hogy a kezéből kiugrálnak a hozzávalók, a konyhai eszközök, akkor nekem is. Elolvastam a hozzászólásokat a videó alatt, volt néhány okoskodó, aki úgy jellemezte, hogy nevetséges, hibás, semmint hasznos. Szerintem inkább nézzenek olyan profikat, akik profikat oktatnak. Julia nekünk, az  átlag embereknek akart tanítani, mindent a francia konyháról.  A pongyola gesztusok védelmében, meg kell mondanom, minél jobban próbálkozunk n

Vannak olyan napok, amikor csak szeretném, hogy behúzódhassak egy olyan helyre ahol nem ér el semmi a világból. Csak teljen az idő és ébredhessek a következő napra. Nem történik konfliktus, nincs összecsapás, csak a bújtatott indulatot érzékeled, ami nem enged másra következtetni, csak arra, hogy: kérlek ne legyél itt. Csak lépj le, mert zavarsz. Egy fafejű vagyok, mert ilyenkor szeretnék megoldani mindent, nem veszem észre hogy csak be kellett volna fogni és pörgessük, felejtsük el. Meg kell tanulnom még  a strucc politikát, a nagy egész ezt várja el.  Hadakoztam ellene, de csak azt értem el a megbeszéléssel, hogy persona non grata vagyok, elvesztettem olyan embereket, akiket nem erre szántam. Ne tegyétek, inkább csak mosolyogjatok, azt illik. Frissítés délután: egy adag barackos gombóccal és egy kis szeretgetéssel később már máris jobb.

Voltaképpen ezek az emberek azt valósítják meg minden nap, amit a mi kocka, európai, korlátok közé szorított agyunk elképzelni sem tud. Mostanában mikor bekapcsolom a tv-t mindig valami olyan műsorba botlok bele, ami arról szól, hogy hogyan lehet úgy kitolni a lehetőségeink határát, amit egy jólétben élő ember nem tud. Csak azok gondolkodhatnak így, akiknek már nincs másuk, csak a rugalmasságuk és a jó öreg kényszerűség, hogy élni kell. Még itt is, ahol a háttérben felhőkarcolók vannak, hidak épülnek. Ezek a triciklik 100 éve is így nézhettek ki.     Alain Delorme,  francia fotós karolta fel ezt a témát és elnevezte Totem -nek. Most hogy megint végignéztem a képeket, elsőre az jutott eszembe, hogy: mit neked tetris! Alapozó ehhez képest.