Rév utca 2
Tegnap olyan tevékeny sztahanovisták voltunk, bejártuk a megye észak-nyugati vonalát, Hajdúnánástól Tiszacsegéig. Csak estére szálltunk ki a kocsiból, viszont az ebédidőt fenntartottuk magunknak, így a ebédet a csegesi halászcsárdában költöttük el.
Családom és a párom halszeretetéből adódóan, amikor lehet itthon is kerül egy kis rác-ponty az asztalra, otthon halászlé. De néha egy tradicionel, erre szakosodott intézmény tud olyan újdonságot behozni a gondolkodásunkba, amire még egy magamfajta elledrukker is csak a szájját törölgeti. Így lettem a szegedi harcsapaprikás feltétlen, elkötelezett híve, de az még egy 2010_es történet.
A tiszacsegei halászcsárda elvileg országos díjnyertes halászlét főz, de még tavaly ősszel némán konstatáltam magamban, hogy úgy országos, értsd mindenhol lehet Ilyet enni az országban. De hát ízlések és pofonok.
Viszont tegnap meglepődtem, mert olyan jó hideg gyümölcslevest még életemben nem ettem mint ott. Pontosan, bemocskoltam a halak felkent templomát egy kis málnával.
Vágytam volna egy kis roston sült süllőre, de ebben a régi, nagy múltú étteremben egy vendég sem kérdezte még meg, hogy bizony a grillezés, mióta olajban sütés? Abból a fél éves gyakorlatból, amit szakácstanoncként töltöttem, még csak belenyitottam egy új világba, de annyit még tőlem sem lehet elvitatni, hogy ez a 2 fogalom nem egyezik.
Megint mi voltunk a csalódott pár, mert minden, éttermi vendég által elszenvedhető dolgot megéltünk egy ebéd alatt.
Mielőtt kifejtem ezeket a dolgokat, előre kell bocsátanom, hogy a pincérnőnk, korrektül, huszárosan vágta ki a kollegái és a főnökség hiányosságait.
Nem vették fel a rendelésünket 20 percig. Annyit nehezítettünk, hogy 2 asztallal odább mentünk, mert eléggé le voltunk ahhoz fáradva, hogy passzív, halló részesei legyünk egy kisgyerekes család ebédjének. Leszünk még eleget így életünkben.
Mikor már bevetettem a kutyaszem stratégiát, ami néha átment pit-bullba, megérkezett a pincérnő aki megsajnált minket. Felvette a rendelést és vártuk a levest.
Óó hozzák már, de szegény P.-nek megállt a kezében a kanál, attól a szép hajszáltól, ami tetején csücsült. Beindult a magyar mentalitás, nem balhézom, mert nem akarok cirkuszt, mindenki ránk figyelne. Kelletlenül kihalásztuk, de nem sokáig undorodtam tőle, mert mint mondottam, nagyon jól eltalálták. Ekkor feltűnt egy pincérnő egy másik kanállal és egy másik tányér levessel, ami a ház ajándéka a kellemetlenségért. Gondoltam magamban csak egy nő agya tud ennyi dologra figyelni, a kollegák valószínű a következő asztal rendelésére koncentráltak volna, ahelyett, hogy még a mi reakciónk is észre vegyék. Így egészíti ki egymást a két nem.
A főétellel jól laktunk, a fogalombeli zavartól eltekintve. A végére kikértem egy kávét, ami nagyon jól esett, csak addig tartott, amíg az én kis szemfülesem észre nem vette, hogy kétszer számolták fel. Akkor szegény nő már rutinosan jött oda és kérdezte, hogy mi a baj.
Figyeljetek! Mert egy kávé nem sok egy nagy számlában, de ha minden asztaltársaság csak egy ilyet elnéz...tudod: Jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint, de még jobb ha mindkettő a tied.
Annak ellenére hogy az ilyen jó alkalmazott a folyamatos kármentésre figyelt, nem tudja elkerülni azt, hogy egy ideig ne vágyjunk az ott készített ételre.
