Le Café de Capucine

Mint ahogy más alkalommal említettem volt, egy gyáva nyúl vagyok. Szeretek minél többet olyan filmekből nézni - lehetőleg nagyokat ugorva és párna, ember karba bújva - ami zombis....hhhrrrr. Bevallhatom, vannak olyan filmélményeim, amiknek néhány részét mai napig nem láttam. Ilyen az a bizonyos Legenda vagyok, amiben Smithi alias Will Smith keresi az emberiséget megmentő gyógymódot a teljesen elnéptelenedett Nyúl York utcáin. A mindenható fogyasztói társadalmunk  apokalipsziséről szóló filmeknek, főleg a fogcsattogtató, zölddé váló, aszott, bélkilógós, élsportolókat lefutó és ugró lényeknek, bizony aranykora van. Beugrott a gondolat: a zombi, mint jelenség, nem más mint a fogyasztói kliséket vég és ész nélkül faló egyén. Ez egy filmes fricska nekünk, mi pedig örömest fizetünk is érte. Tegnap beültünk megnézni, hogy megtiszteljük a látványvilágba fektetett irgalmatlan pénzmennyiséget és hogy meglegyen az a bizonyos komplex moziélmény. Probléma: a "pórias" csóró, rossz

Tegnap, a kocsiból kirévedve esett le az a nyilvánvaló tény, amit csoporttársam szemében már Szegeden láttam: véget ért egy korszak. Nem lesz mostmár olyan, hogy jókat olvasva lebuszozok, vagy az utóbbi egy évben leautózunk, úgy hogy közben nézzük a fokozatosan kiderülő eget dél fele hajtva, konstatálom magamban, hogy a parasztházak 2 megyével arrébb bizony teljesen mások, mint amit  itthon láthatunk. Mióta elköltöztem onnan az 1. diplomám után, azóta folyamatosan hiányzik. Kedvenc vasalóházam A Kálvin téri ún. "kakasos templom" nap végi idill: Szent István tér, kivirágozva, felújítva Átláttam, hogy valószínűleg jó idő el fog telni addig, amíg a közben kétlakivá váló, régi jó barátnőmmel a kávénkat kortyolva egymás kedvére beszélhetünk és hallgathatunk, arcunkat a nap felé fordítva.  Eszembe jutott, hogy többet nem fogom hallgatni a "művészúr" saját tökéletességéről és ragyogásáról szóló poénokat miközben festek.  A változás nem szükségképp r

Próbáltam valami frappáns, állagát kifejezendő jelzőt kitalálni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat, egyszerűen csak finom. Nem kell túl sokat bajolni vele, még be sem kell kapcsolni hozzá semmit. Ne mondd kérlek, hogy van lelki erőd 10 percnél több időt tölteni a konyhában, mert kitüntetlek. Ez az időszak a rapidfogások idénye. Hozzávalók: 200g háztartási keksz 1 citrom leve és héja 450 ml tejföl 450 ml kefír 2 evk cukor Kevés málna, vagy idénygyümölcs Elkészítés: A kekszet kivéve, keverjünk össze mindent. Reszeljük bele a citrom sárga héjàt. Egy tál aljára szórjuk a keksz negyedét, nagyobb darabokra széttördelve. Arra öntsünk a masszából annyit,hogy elfedje. Megint jön a keksz, megint massza. Keksszel fejezzük be és fedjük be légmentesen, végül rakjuk a hűtőbe. Az az ideális eset, ha másnapot kivárjuk vele, de nem jutunk pokolra érte, ha megdézsmáljuk. Friss gyümölccsel és tejszínhabbal díszíthetjük, fagyis kanállal porciòzzunk.

Előre bocsátanék egy észrevételt, mielőtt arab országba utazik valaki: írj egy mondatot a tenyeredbe, ami így hangzik: KELL EZ NEKED? Ugyanis még a magukat tudatos vásárlónak tartó európaiak, aki tisztában vannak a marketing által művelt cselszövésekkel, ép ésszel nem tudja tudja elképzelni azt a csillogást és közvetlen alkudozás és kölcsönös intermezzo (te meglepődsz a magas áron, az árus szeme sarkából figyel téged, te theátrálisan, felemelt kezekkel kivonulsz az üzletből, ő visszahúz, végül reális áron megveszed) élményét amit Tuniszban kaptunk. Tunisz kijelölt óvárosi bazárja szűk, hangos (az idegenvezető azt mondta hogy ha a másik utcán jövünk ne várjuk, hogy késelés nélkül megússzuk...így nem gondolkodtunk egyéni utakon),de nagyon tetszett. Tunisz medinájának (óváros) bejárata Kis kávézó, ahova nem mehettem volna be, nem is szolgáltak ki, de azért is fényképeztem! Ezt a szépséget csak a végén láttuk meg, nem tudom hogy magyaráztam volna ki a reptéren. Az út els

Így emlékezem meg a strandszezon kezdetéről, egy internetes klasszikus, egy technika által elkapott, mégis olyan emberi pillanat. Szerintem megunhatatlan.  

Ember, a Szaharát látnia kell mindenkinek! Ez volt az utunk fénypontja. Nem is tudom, hol kezdjem annyi mindent láttunk. El Jemben láttuk a római birodalom 4. (szerintük) legnagyobb amfitheatrumát és most sétálhattunk először azokon a folyosókon, ahol a rabszolgák mentek végig, mielőtt az arénába léptek. Mindig tudni szerettem volna milyen. Felmásztunk a lépcsőkön ahol a tömeg ki és betessékelése folyt a római építkezésnek köszönhetően percek alatt kiüríthették.     Istenem, azok a boltívek már 1700 éve tartják magukat és még lecsupaszítva is olyan erőt sugároznak, hogy csak tátod a szád, ahogy alattuk lépkedsz. Kedves művészettörténet tanárom azt mondta, mikor a római birodalomról tanultunk, hogy a vélekedéssel ellentétben  nem csak a római jog vívmánya "tapadt" a kezükhöz, hanem az összeszedegetett építészeti módokat ők tették igazán monumentálissá és ők foglalták rendszerbe. Végre láthattunk egy ilyet úgy, hogy tátjuk a szánkat, meresztjük a szemünket, csodáljuk

Már hetek óta az álmaink netovábbja volt, hogy eljöhettünk ide, Tunéziába. Számoltuk a napokat, elképzeltük milyen lesz a környezet,az ételek,az emberek. Megtapasztaljuk a földi paradicsomot, ahol nincs más dolgod, csak fogyasztani, alukálni ebéd után, palacsintázni 2étkezés között, kávézni. Viszont soha életemben nem ültem még le nagyobb lelkifurdalással enni, mint itt.  Ugyanis a szívélyes mosolyoknak éhes és sokszor szomorù arcok a gazdái. Más helyett szégyelljük magunkat amikor, mint a neveletlen gyerek, falatokat evett kiszedett ételéből a válogatós turista. Ahol a szülők megengedik a drága gyermeküknek, hogy egész bagettel kardozzanak az étteremben, holott, az országban lakó emberek nagy része nem engedhet meg magának napi szinten sem húst, sem kenyeret. Ezek a szegény emberek ilyennek ismerik az európai "kultùrát": harácsol, szégyentelenül önzö és lekezelően viselkedik velük, csak azért mert fizetett érte. Vidámpark és felnőtt bölcsi Európa szìne javának, hermetikusa

Elképesztő jó délelőttünk volt. Bár még nem nagyon tudunk szembesülni azzal a ténnyel, hogy a belátható jövőben egy egészen más kultúrát ismerhetünk meg, ezért döntöttünk úgy, hogy bemelegítjük az agyunkat néhány útikönyv átböngészésével, könyvtáraztunk! Mindig szerettem könyvtárba járni, új polcokon böngészni, olyan témákról olyan könyveket olvasni, amiről nem is képzeltem volna, hogy érdekel. Türtőztetni kellett magam, hogy ne nyálazzam át az egész emeletet (különös tekintettel a gasztronómiai polcra) és hogy ne úgy induljunk el a kis piacjáró sétánkra úgy, hogy 10 kilónyi plusz súly lóg a nyakunkban. Passzívházakkal, marketinggel és egy útikönyvvel megpakolva elindultunk korgó gyomorral a szombati nyüzsgésbe. Irreális volt a boldogság, az egyszerű napsütés élvezete, a tele kosár friss főznivaló öröme a hazatérő emberek arcán. Gondoltam magamban, az én örömömhöz már egy kis talponállóban megevett reggeli lenne a korona. Miután kigyönyörködtük magunkat az akciós paradicsomért atlet

Ez a szakállas vicc jutott az elmúlt hetekről eszembe, bár eredetileg egy norvégtól kérdezték. Ha nem is skandináv, de egy angol nyárnak igazán hívhatom ezt az árvizes, csöpögős júniust. Az esőben maradhatok infantilis, aki imádja nézni a megrökönyödött, néha rosszalló arcokat, mikor ebben az időjárásban felvillantom a szürke városnak a piros, kiskutyákat ábrázoló esernyőmet, ami picike is, fodros is, mégis én mosolygok alatta. A színterápia létezik és hat ránk ha hagyjuk. Nem meglepő módon egy hasonlóképp infantilis barátnémtől kaptam, aki szintén tudja hogyan facsarja ki a citromot és igya tequilával, ha az élettől azt kap. A londoni nyár, ami Debrecenben jelenleg zajlik, olyan mértékű életszeretetre nevel, amire a dög meleg sohasem fog. Lassan rájövök, hogy a tócsákon való át (és élvezetből bele) ugrás feldobja a napot, ha épp egyik helyről a másikra szaladunk, hogy esernyőt egyensúlyozni, a szél irányába tartani, nehogy kiforduljon=reggeli váll és kartorna, hogy ha telibe kisütn

A monszuneső folytatódik és a mai napon előkerült a térdig érő csizma, de annyi eszem sajnos nem volt, hogy egy evidensnek számító esernyőt is bedobjak a táskámba. Nem vagyok hajlandó lehangolódni, nem akarok egy morcos macska módjára legörbülő szájjal homlokot ráncolni. Lassan mocorog az idő, csak a szürkeség és a halkan kopogó eső az állandó. Csak azért is kávékat, sőt kotyogókat nézegetek (máris jó kedvem kerekedik), receptekre csorgatom a nyálam, hogy mit is főzzek, ha hazamentem. Tobzódom a Caprese saláta és a mustáros oldalas, a burgonyapürével kínált citromos csirke és a kókuszos csokoládés sütik között, most nagyon tudnék örülni neki. Ezért gondoltam azt, hogy azt a néhány képet összegyűjtöm és feltöltöm ide a szívinfarktus veszélye nélkül. De a csokoládé, karamella, kávéhab után helyet kapott egy kis gyümölcs. De csak udvariasságból.     

Belibegett ez a csalfa, fázós június a hátsó ajtón.  Mintha csúfolódnék szegény diákokon, az év végi dolgozatot, a jobb jegyért felelést bizony nem lengi be a szabadság levegője. Az igazat megvallva nem bánom, így a hamarosan esedékes nyaralásunk tényleges üdülés lesz, igazi kirándulás a nyárba.  Június hónapban elkezdődött a visszaszámlálás. Még egy évvel közelebb kerülök ahhoz a bűvös harminchoz, aminek hallatán az én anyukám elsírta magát a születésnapján. Gyermekként nem értettem mire fel ez a kiborulás, de ahogy egyre közelebbről érzem a pallost a nyakamnál, megértem őt. Mélyen az agyam egy kis polcán mindig átgondolom, hogy kik szoktak ilyenkor gondolni rám, felköszönteni, vagy csak jelezni valahogy, hogy nem felejtettek el. Sorba veszem őket, végiggondolom a kapcsolatot, kivel mikor beszéltem érdemben utoljára, sokszor nem tetszik az összesítő, sajnos van mikor magam miatt, de kiegyenlített meccs. Évek telnek, de még mindig nehezen rakok le egy-egy ismeretséget, rokoni kapcs