Ebek harmincadja

Baleknek gondolnád azt az embert, aki megsirat és haza akar vinni minden kóbor állatot? Pedig én ilyen vagyok. A saját családom már egészen elfogadta ezt a "defektem", de ha idegen emberek szemébe nézek, mikor éppen eme hullámvölgyben próbálom magamra erőltetni a társadalom által elvárt pókerarcot, akkor megdöbbenésbe, szinte rosszallásba botlom. Miért vagyok gyengébb emiatt? 
Egyenesebb háttal és mosolyogva mész tovább az utcán, ha tudod hogy egy másik élőlénynek meghosszítottad a szerény életét egy marék étellel, vagy azzal, hogy vizet hozol neki valahonnan és kiöntöd elé, mert látod a szemén, hogy szomjas. Az, hogy egy állatnak segíthetünk, minden plusz utánajárást megér.  
Az ok, amiért ilyen nem túl kellemes témába belekapok az az, hogy egyre több kóbor kutyát látok a pici városomban, Berettyóújfaluban. A legutóbbi esetben éppen akkor találkoztam egy ilyen kutyával, amikor a heti bevásárlás tételeit raktam be az autóba. Életrevaló kis állat, jegyeztem meg magamban, valószínű csak véletlenül keveredett oda, de milyen jól tette! Legalább azon a napon nem maradt éhen.
Mi történik, hogy tehetnek ilyet, hogy kirakják őket?
Eljutottam odáig, hogy a táskámban van egy kisebb zacskó kutyakaja, ha ilyen állattal találkozom, ne szakadjon meg a szívem, hogy nem segíthetek rajta. Sajnos nem hozhatok haza egyet sem, mert szenvedés lenne neki bezárva egy kis lakásban, főleg hogy 2 napokra el kell utaznom. Sajnos még egy gáncsnélküli lovag sincs akire ilyenkor rábízhatnám.
Emberek, ne tegyetek ilyet, hogy sorsára hagytok egy állatot. Nem érdemlik meg.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Walipini: medencének indult, üvegház lett belőle

Kender: egy "magasröptűbb" építőanyag

BBQ csirke sütőben sütve

Walipini: tervezés

Komposzt kazán, az erjedés magasiskolája